Tegnap lett 45 éves Dave Grohl és ez jó alkalom arra a régóta tervezett visszatekintésre, melyben sorra veszem az eddigi Foo Fighters-lemezeket.Szubjektív leszek és elfogult, ugyanis hosszú-hosszú évek óta a Foo a második kedvenc zenekarom a Nirvana után és évek óta őket hallgatom a legtöbbet (sőt, ma már jóval többet, mint azt a zenekart, ami révén megismertem őket). A One By One megjelenésekor merült fel bennem először a gondolat, hogy a FF lemezek életem filmzenéi – és végülis igen: bármikor szívesen hallgatom és általában jól reprezentálja a hangulatomat (amikor épp nem, akkor ott a Nirvana). Nagyon szeretem Dave Grohl hangját, ezer közül is felismerhető, annyira karakteres – és ritka az ilyen, még a rockzenében is. Kiemelkedő dalszerző és zseniális dobos – igaz, utóbbit a FF berkeiben elég ritkán mutatja meg, hiszen itt gitározik és énekel. Ennek ellenére a legsikeresebb, második lemezükön fél számot kivéve végig ő dobol. Érdekes lenne tudni, ha Dave nem a Nirvanában dobolt volna korábban, mikor hallottam volna először az új zenekaráról. Valószínűnek tartom, hogy az In Your Honor idején, mert akkor fordult elő először, hogy véletlenül elcsíptem egy klipjüket és pont a Best Of You-t, ami egy életre elrettentett volna tőlük. Szerencsére azonban addigra már minden korábbi lemezüket ismertem és végül a Best Of You-t is sikerült megszeretnem, igaz, csak az egygitáros, akusztikus verzióban (halld és lásd: Skin & Bones, 2006). A Nirvana-kapcsolat miatt viszont már 1996-ban találkoztam a Foo Fighters nevével, ugyanabban az évben, amikor a Nirvana zenéjével. A ’96 júliusi Popcornban (ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy van egyáltalán, pláne Magyarországon rockújság…), amit eleve egy Nirvana-cikk miatt vettem meg (mondanom se kell, a cikk tárgya nem a zene, hanem Kurt „rejtélyes” halála volt…), szerepelt egy Sepultura-fotóval illusztrált „metal kvíz”, aminek az egyik kérdése a következő volt: „mi a neve Dave Grohl (ex-Nirvana) új zenekarának?” A lehetséges válaszok pedig: Foo Fighters, Kung Foo Fighters és Marrakesh.Gőzöm se volt, de megpróbáltam rájönni. A Marrakesh-t, bár jól hangzott, kizártam: nagyon nirvanásnak tűnt. A Kung Foo Fighters meg bénának, úgyhogy ezt is kizártam. Maradt a Foo Fighters, az csak simán fura volt és lövésem se volt, mit jelent – de a három lehetőség közül egyedül ez tűnt reálisnak. Aztán egy évre rá az újságosnál egy osztálykiránduláson megkérdeztem, van-e rockzenével foglalkozó újság, mire mondták, hogy igen és a kezembe nyomtak egy Metal Hammert, aminek a címlapján a szörnyű pózer Junkies virított (nem mintha bármi fogalmam lett volna róluk akkortájt), én meg megvettem és több mint 10 éven keresztül többé-kevésbé rendszeres olvasója is maradtam a lapnak. Aztán az egyetem alatt felfedeztem, hogy mindig van a friss számból a könyvtárban, úgyhogy az elmúlt öt évben már csak kétszer vettem meg: egyszer pont egy Grohl-lal foglalkozó cikk miatt.Szóval, megvettem azt az első MHH-t és a hátsó borító belső oldalán volt pár sor a Foo Fighters második lemezéről (nem értettem, mi ez a fura atomos borító), amiből egyértelműen kiderült, hogy igen, így hívják Dave Grohl új zenekarát, jó volt a megérzésem és kiderült az is, hogy augusztusban fellépnek a Szigeten.
13 évesen nem is álmodhattam arról, hogy kimehetek rá, illetve, hogy bárki is kivinne rá, pláne egy olyan zenekar koncertjére, aminek a zenéjét még csak nem is ismerem és az egyetlen dolog, amit tudok róla, hogy itt zenél a Nirvana egykori dobosa. A cikkből ugyanis nem derült ki, hogy itt már nem dobol, hanem énekel, gitározik, sőt egyenesen dalokat ír.
Hihetetlen, hogy a net előtti korban (jó, nyilván volt már net akkor is, de én maximum csak hallottam róla) milyen nehézkesen juthatott az ember új infókhoz zenékről, pláne új zenékhez, ha nem volt pénze. Másrészt meg elég nagy lutri anélkül megvenni egy lemezt, hogy az ember akár egy hangot is ismerne róla vagy az adott zenekartól. Úgyhogy közel két éven keresztül annyi információm volt a FF-ről, hogy az Dave Grohl új zenekara, megjelent két lemeze és játszott a Sziget ’97-en. Ja és valamikor ’98-ban elkunyiztam az új Foo-lemezt hirdető plakátot egy közeli könyvesboltból, ki is tettem otthon nagy büszkén, bár a lemezt továbbra sem ismertem. Mire ’99 nyarán megvettem kazettán a hirdetett lemezt és kiderült, hogy jó zenét rejt, vagyis immár tényleges rajongóként tehettem volna a plakátot a falamra, nem volt meg: egy évvel korábban, egy költözéskor elkallódott…
A poszterkunyizás és a kazivásárlás között viszont történt egy FF-szempontból nagyon fontos dolog: egy házibuliban a kezembe került a Godzilla filmzenealbuma, amin egy fura című Foo Fighters-dal is szerepelt: A320. (Osztálytársamék nyilván nem emiatt vették meg az albumot, sokkal inkább a Jamiroquai- vagy a Puff Daddy-számért, mindkettő óriási sláger volt akkoriban, de én örültem a „véletlen egybeesésnek”, életem első Foo Fighters-dalának.)
Fura zenekarnév és fura lemezborító után ugyan mit nekem egy fura dalcím! Ragaszkodtam hozzá, hogy most azonnal meghallgassuk, mert nagyon szeretem ezt a zenekart (=mert, így két év után nagyon kíváncsi lennék rá, milyen zenét is játszik…) Amikor véget ért a dal, az egyik osztálytársam odafordult hozzám és azt mondta: „Biztos csak azért szereted, mert a nirvanás csávó van benne.” Engem sem győzött meg a dal, jellegtelennek és unalmasnak találtam, persze azért azt mondtam: „Dehogy is, szerintem tök jó.” (Lojalitás is van a világon ugye, főleg olyasvalakivel, aki az abszolút kedvenc lemezemen –Nevermind– dobol…)
Kicsit elszomorodtam: hú, hát ez elég vacak. (Eleve a vonósok az elején... Mit kezdjen ezzel egy 15 éves, rockon edződött és akkoriban zeneileg kicsit korlátolt fül? Hiába jön be pár perc után egy jó kis torzított gitár, ha a vissza-visszatérő vonósok és az öt percet is meghaladó játékidő miatt hosszúnak és elvontnak tűnt elsőre.)
Sokkal jobb lett volna a Monkey Wrench-et hallanom először és ha azt tették volna a filmzenére, akkor az osztálytársam sem fanyalgott volna. (Az a srác, aki mindig elkérte a Nevermind-kazimat, hogy vad fejrázás közepette újra és újra meghallgassa róla a Teen Spiritet. Neki az volt a vad zene netovábbja, nekem már akkor sem. Ő viszont csak arra a dalra volt kíváncsi, nem tudom, mit szólt volna a Breed-hez, ha a SLTS volt neki a zúzás csúcsa. De hát az a negyedik dal – még az In Bloom-ig se jutott el soha.)
Szóval, elsőre csalódtam – de a posztert azért kinn hagytam a falamon.
Valamivel később viszont magabiztosan emeltem le a polcról a Délinél a Virgin Megastore-ban az egyetlen ott kapható Foo Fighters kazettát, a második album The Colour And The Shape-et, hogy végre kiderüljön, mit is reklámoztam ingyen a szobám falán.
(Nem mintha ’99 nyarán olyan nagy választék lett volna a lemezeikből: továbbra is két lemezük volt, mondjuk már útban volt a harmadik – erről persze ekkor én még, jellemző módon nem tudtam). Alig vártam, hogy hazaérjek, walkmanem nem volt.
Amikor nem jött a távolsági (vagy lekéstem?) fogtam magam és hazagyalogoltam, annyira kíváncsi voltam, végülis milyen ez a zene. Egyetlen dal után mégsem akartam leírni őket.
Ha a lemezük is szar lesz, akkor végeztünk, de egy vacak daltól azért él a bizalom.
Az első dalról akkor hasonló volt a véleményem, a második, Monkey Wrench című viszont helyből rajongóvá varázsolt. Hiába volt több köze az Offspring, mint a Nirvana világához, mégis nagyon-nagyon tetszett. „This is the beginning of a beautiful fanship.” :D
Pár napra rá jött egy osztálykirándulás, és amíg a többiek megvadulva kergetőztek a ház körül, én benn ültem a szobában és az új kazimat hallgattam.
Ők gyerekesek voltak, én meg ma is ugyanúgy szeretem a zenét, igaz, már kevés új zene tud megfogni ennyire.
De nézzük a lemezeket inkább szépen sorban!
Foo Fighters (1995)
A nagyközönség megdöbbent, amikor kiderült, hogy Dave Grohlnak új zenekara van. Egyrészt, hogy ilyen hamar (’94 végén már jöttek róla hírek), másrészt meg, hogy nem dobol, hanem énekel és gitározik, sőt a dalokat is ő írja. Korábban „csak egy dobos” volt, aki vokálozik is. Persze az is éneklés, na de azért mégsem ugyanaz a háttérben énekelni egy másik hang mögött, illetve egymaga énekelni el egy dalt.
Persze voltak ennek ismert és kevésbé ismert előjelei.
Grohl eredetileg gitározott, 15 éves kora körül váltott át dobra (ettől persze még a gitárt sem hanyagolta el) egyszerűen azért, mert az akkori zenekara dobosa szarul nyomta és gondolta, megmutatja neki, hogyan kell dobolni. Megmutatta. Azóta meg kb. mindenki másnak is.
A nagyközönség először 1993 nyarán szembesülhetett azzal, hogy Grohl nemcsak „egy dobos”, ekkor ugyanis megjelent a Heart-Shaped Box, az új Nirvana-album előfutáraként kiadott kislemez, amin szerepelt egy Marigold című, több szempontból is egyedülállónak számító Nirvana-dal. Az egyetlen olyan, amit Dave Grohl írt, az egyetlen olyan, amit ő énekelt és az egyetlen olyan Nirvana-felvétel is, amin nem szerepel Kurt Cobain.(Krist állítólag igen – de simán lehet, hogy Grohl tök egyedül vette fel.)
Ugyancsak ’93 nyarán jelent meg Dave eggyel korábbi zenekara, a Scream utolsó, még 1989-ben rögzített lemeze Fumble címmel, rajta az első Dave Grohl által énekelt dal, a Gods Look Down.
Egy évvel korábban, a Nirvana-láz kellős közepén pedig egy teljes lemezt adott ki saját dalaiból Late! álnév alatt Pocketwatch címmel és ez az alig félórás, tízdalos anyag már tartalmazta a Marigold című dalt, illetve két olyat (Winnebago, Friend Of A Friend), amik később Foo Fighters-lemezekre is felkerültek. Minden hangszeren ő játszott, tehát ezt akár a nulladik FF-lemeznek, illetve az első előzményének is felfoghatjuk.
Ez a bizonyos első lemez 1994 októberében került rögzítésre ugyanabban a stúdióban, ahol az év januárjában a Nirvana felvette utolsóként befejezett, You Know You’re Right című dalát.
A lemez abban is különbözik a Pocketwatch albumtól, hogy egy dalban (X-Static) Greg Dulli, az Afghan Whigs gitárosa is játszik.
Maga a lemez igazi egybenhallgatós album, nem tudnék dalokat kiemelni róla, annyira jó mind. Talán a Weenie Beenie tűnik kicsit tölteléknek. (A japán kiadásra felkerült a már említett Winnebago és egy Podunk című dal is.)
Egyedül a lemez ködös hangzása róható fel hibaként, viszont ezért kárpótol az a tény, hogy Dave játszik minden hangszeren és ettől ez az album igazi kuriózum. Eredetileg egyébként csak demónak készült, ennek tudható be a kelleténél erőtlenebb hangzás.
Máig ezt a lemezüket hallgatom a legtöbbet (legalábbis a stúdióalbumok közül, mert a Skin & Bones koncertlemezt, na azt még többet), pedig nem is ezzel ismertem meg őket: csak a 3. volt a sorban, 2002 novemberében.
The Colour and the Shape (1997)
Dave Grohl valamivel az imént tárgyalt album megjelenése előtt zenekart toborzott a Foo Fighters név mögé: a ritmusszekciót az épp feloszlott Sunny Day Real Estate adta (Nate Mendel basszer és William Goldsmith dobos), a másik gitáros pedig Pat Smear lett, aki a Nirvana utolsó turnéján volt másodgitáros a zenekarban. Sokat turnéztak ők négyen az első lemezzel, aztán a második, illetve első közös albumukat csak másodjára sikerült felvenni, mert Grohl elégedetlen volt a dobossal. Ki is rúgta, beült ő a dobokhoz. Persze az újabb turnéra újabb dobos kellett, a lemez felvétele után így került a képbe Taylor Hawkins és ott van máig is.
Ez a második album lett a zenekar legsikeresebbje (és az egyetlen, aminek lett 10. évfordulós újrakiadása, holott mostanra 3 másik lemezüknek is lehetett volna), rajta olyan slágerekkel, mint a már említett Monkey Wrench, a My Hero, az Everlong vagy a Walking After You.
Az Everlong talán máig a leghíresebb daluk, általában ezzel zárják a koncerteket.
A Walking After You filmzenéken is feltűnt, méltán, mert nagyon jó kis dal, viszont a My Hero-t ebben a verziójában sose szerettem. Pedig jó dal, a Skin & Bones-on nagyon tetszik. (De hát ugyanez van a Best Of You-val is…)
A See You-ban a nyávogósra vett ének nem tetszik, ahogy Grohl olyan szenvelgősen énekli, hogy „szihí juhú”, hát kösz nem. Pedig maga a dal teljesen jó amúgy.
Az Enough Space sosem fogott meg valahogy, bár a versszakai jók.
Ezektől függetlenül csak jókat tudok mondani a lemezről, hiszen a nagy slágerek mellett olyan elfeledett gyöngyszemek vannak még rajta, mint az Up In Arms, a February Stars és a New Way Home, ez utóbbi különösen nagy kedvenc nálam.
De azok a dalok is jók, amiket nem említettem meg külön.
Valahogy újabban mégis ritkán hallgatom ezt a lemezt, talán az a bajom vele, hogy a három nemszeretem-dal pont egymás után következik…
Viszont két zseniálisan sikerült feldolgozásról is meg kell emlékezni, amik a lemez újrakiadásán is ott vannak: Gary Numan Down in the Park-ját és Gerry Rafferty Baker Street c. dalát is kurva jól megcsinálták (utóbbiban különösen zseniális, ahogy gitárral játsszák az eredetileg szaxofonos részeket – nekem rémlett ez a dal a rádióból és meg voltam győződve róla a FF-verzió alapján, hogy az eredetiben is gitár van – erre szaxofon!).
There is Nothing Left to Lose (1999)
Már nincs mit veszteni – mondja a lemezcím. Nyerni viszont igen, mert 2001-ben ezért a lemezért kapták meg első Grammy-jüket (Best Rock Album) és egyúttal a Learn To Fly klipjéért is egyet – azóta mostanáig még 9-et, szóval összesen 11-et.
Összehasonlításképpen: a Nirvanának pont tízzel van kevesebb, de még a Metallicát is kettővel előzik!
Persze ez a lemez se csak a sikerről szól. Az előző album megjelenése után nem sokkal kilépett Pat Smear, mondván, hogy neki ennyi turnézás kicsit sok. Helyette jött Dave korábbi Scream-beli társa, Franz Stahl, akivel lenyomták az aktuális turnékat, aztán a stúdióban kiderült, hogy a dalírás viszont nem működik. Újabb búcsú, a lemezt már trióként veszi fel a zenekar. Mondanám, hogy Nirvana-módra, de a hasonlóságok ezzel véget is érnek. A lemezen alapvetően a pop dominál a zúzás kárára, de ez nem feltétlenül baj, mert csomó jó dal van rajta, mellesleg Grohl-nak azóta is ez a kedvenc FF-albuma.
Egyszerűbb azokról a dalokról írni, amiket nem szeretek, mert abból kevesebb van. Lényegében a Gimme Stitches és a Live-In Skin: mindkettőt unalmasnak és ezért tölteléknek tartom (bár a Gimme-ben van egy kurvajó rész, amikor azt énekli Grohl, hogy „blood on you”: azt kellett volna megcsinálni refrénnek).
Még a Headwires elejével vannak fenntartásaim, de abból aztán egy tök jó kis dal lesz, úgyhogy nem szóltam.
A Stacked Actors meglepően súlyos indítás, torzított basszussal, a zenéhez képest hátrakevert, tompának ható énekkel (emiatt elsőre azt is hittem, hibás a kazetta…), de nagyon jó, a DVD-k alapján koncerten meg pláne.
A Breakout meg az album Monkey Wrench-e, ahhoz hasonlóan azonnal ható sláger, nem csoda, hogy filmzenén is szerepel és klipje is van.
A Learn To Fly meg annyira jó, hogy Grammyt kaptak érte (na jó, a klipért). Egyszerre rock és pop, jól bemutatja ezt a lemezt.
A Generator-ban szájgitár is hallható, elsőre fura, inkább Slash-től várna ilyet az ember, de megszokható és maga a dal is jó, csak a refrénje lehetne ütősebb. Lehet, a szájgitárral akarták feldobni a dalt kicsit? Sikerült, végülis.
Ezután jön az a dal, ami konkrétan Grohl kedvenc FF-dala és nálam is benne van a Top 5-ben tőlük.
Az Auroráról van szó, ami kb. beleillik a Big Me- és a Walking After You-féle lassabb dalok sorába, csak épp sokkal jobb náluk. Akik középszerűnek tartják a Foo-t és Dave-et külön is mint dalszerzőt, azok figyelmébe ezt a dalt ajánlanám (és egy lemezzel későbbről a Come Back-et, mondjuk). Zseniális, hihetetlen erős hangulatú dal.
Tökéletes lezárása egy jól sikerült A-oldalnak (én még kazettán vettem meg először, 2000 áprilisában).
Nem is tudom, melyik addigi FF-dalnak kéne következnie ahhoz, hogy ne hasson hülyén egy ilyen kurvajó dal után, de az tuti, hogy nem a Live-In Skin-nek, ami merő unalom, nem történik benne semmi, van némi torzított ének, hogy érdekessé tegye, de nem sikerül sajnos.
Utána a Next Year megmenti a helyzetet, Big Me- és Walking After You-szerű dal szintén – de pont az Aurorához nincs semmi köze, mégis majdnem ugyanolyan jó, ugyanez mondható el nagyjából az Ain’t It The Life-ról is, bár az talán gyengébb egy fokkal.
Az MIA c. dal annyiban hasonlít a két korábbi album lemezzáró dalaihoz, hogy az embernek újra kedve támad meghallgatni elölről az albumot (ez egyébként minden lemezük utolsó dalára igaz).
Sokat hallgattam ezt a lemezt kazettakorában, annyit, hogy szét is ment a szalag, mi meg kidobtuk a száguldó vonat ablakából egy osztálykiránduláson.
Azóta megvettem CD-n, de azt nem dobálom sehova, mondjuk ritkábban is hallgatom, mint akkoriban a kazettát.
15 év távlatából is egy nagyon jó lemez.
One By One (2002)
A FF természetesen nem maradt háromtagú. Valamiért Grohl ragaszkodik a kétgitáros felálláshoz (sőt… de erről majd 2011-nél), úgyhogy a hármas lemez turnéja előtt meghallgatásokat tartottak, végül 2000 elején Chris Shiflett csatlakozott a csapathoz. (A srác nekem mindig nagyon unszimpatikus volt a fotók alapján, de a Back And Forth doku megnézése után átértékeltem magamban ezt a véleményt.)
Ezt az albumot is kazettán vettem meg még 2003 áprilisában (ugyanis, utolsóként a FF-albumok közül ez még kijött kazettán, hiába nem tud róla az allmusic.com), de az előző 3 lemezzel ellentétben CD-n azóta sem.
Az az oka ennek, hogy ez számomra a Foo két gyenge lemeze közül az egyik. Grohl se szereti, 3-4 értékelhető dal van rajta szerinte.
Én nem vagyok ilyen szigorú, inkább azt mondanám, hogy a hangzással van baj elsősorban. Minden dal ugyanúgy szól, nagy massza az egész és igazi felüdülés Brian May jellegzetes hangszínét hallgatni a Tired Of You-ban, végre hoz egy kis változatosságot.
Egyben hallgatva a lemez nagyon lefárasztja az embert, de sajnos külön hallgatva se állja meg minden dal a helyét, annyi itt a töltelék, mint az előző három albumon együttvéve. Emiatt a lefáradós érzés miatt ez volt az első lemezük, amit már akkor sem hallgattam szanaszét, amikor megjelent, azóta meg pláne nem.
Az All My Life tökéletes indítás, koncerten is megalapozza a hangulatot, gondolom.
A Low című dalból semmit nem tudok felidézni, a Have It All-ból csak a refrén rémlik. Úgyhogy megkockáztatnám, hogy az ígéretes indítás után helyből jön két töltelék.
A Times Like These jó dal, csak épp nem ebben a formájában (a hangzás kinyírja sajnos), hanem ahogy a Skin & Bones koncertlemezen hallható, akusztikusan. Ott kiderül, nem a dallal volt baj (mint láttuk, a S&B több korábbi dalnak igazságot szolgáltat).
A Disenchanted Lullaby-ból megint nem rémlik semmi, de nem most fogom újrahallgatni és felfedezni rejtett értékeit. Ugyanez vonatkozik a Halo-ra meg az Overdrive-ra is.
A Burn Away-ből újra csak a refrén maradt meg, ami hasonlóan lapos, mint a Have It All-é volt. A Tired Of You, de főleg a Lonely As You jó dalok, utóbbi különösen.
Nem lenne a FF az egyik kedvenc zenekarom, ha nem zárna még egy ilyen laposabbra sikerült albumot is egy zseniális, számomra Top5-ben levő dallal: Come Back a címe és akkora szám, hogy ennek hallatán az ember ad még egy esélyt a lemeznek, ami azért nagyon nagy szó. Ami az előzőn az Aurora volt, az itt a Come Back, hiába, hogy teljesen más hangulatú a két dal (Dave Grohl zongorázik benne – nem utoljára). Egyesek szerint ez a szám a QOTSA hatását mutatja, akiknek feldobolta Grohl az aktuális lemezét, majd turnézott is velük és még az is megfordult a fejében, hogy szélnek ereszti a Foo-t és csatlakozik Josh Homme-hoz, főállásban.
Kár lett volna a zenekarért – és mellesleg ezért a dalért (még ha épp a lemezért nem is…)
Ami érthetetlen, hogy a Walking A Line miért csak a speciális kiadásokra került fel? Amellett, hogy Krist Novoselic vokálozik benne, a lemez kevés fénypontjainak egyike lett volna, ha rákerül. Érthetetlen, miért nem szorította ki mondjuk a Have It All-t.
Kilenc évvel a lemez után a B&F dokumentumfilmből kiderült, mennyire nem voltak ekkortájt formában: Taylor Hawkins majdnem meghalt drogtúladagolásban, Grohl meg ugye fontolgatta a QOTSA-tagságot. A lemez se állt össze, felvették egy méregdrága stúdióban, aztán kuka. Utána becuccoltak Grohl-hoz és a kis házi stúdiójában felrántották az egészet, ott, ahol már az előző lemezt is. A hely szelleme kevés volt ezúttal. Mindegy, azért két Grammy-t ezzel is besöpörtek: egyet, mint év rockalbuma, egyet meg az All My Life-ért.
In Your Honor (2005)
Jubileum van: tízéves a zenekar és az első lemez is. Újrakiadás helyett új album, mindjárt kettő is, mert duplalemezről van szó. Sajnos szerintem ez a másik gyenge lemezük. Én olyan duplaalbumot még nem hallottam, amin nincsen töltelék. Ezen is van és máig ez az egyetlen lemezük, ami nincs meg nekem se kazettán, se CD-n – csak írt CD-n. (Oké, a 2009-es Greatest Hits sem – de komolyan, ki vesz abban a korban válogatáslemezt, amikor bármilyen lemezt is alig?!)
A koncepció az volt, hogy csinálnak egy hangos rocklemezt meg egy akusztikus merengőst. Jó ötlet, de sajnos a hangos lemez helyből egy fillerrel indít, ami ráadásul a címadó is. (És a hangzás ugyanolyan homogén, mint 3 évvel azelőtt…) Tipikus Foo Fighters-dal, csak sajnos nem jó értelemben, mert semmi nem marad meg belőle.
A No Way Back egy fokkal jobb, itt a refrén megmarad, de az is inkább tipikus, átlagos. Biztos az előző lemezről maradt le.
Ezután jön a Best Of You – írtam már, hogy a Skin & Bones-ig kellett várnom, hogy megszeressem. Ezt a verzió továbbra sem.
DOA, Hell: mivel ezt a lemezt se hallgattam szét soha, ezek a dalok még csak nem is rémlenek. A Hell-ről annyi, hogy mintha jó rövid volna és gyanítom, hogy nem is árt neki. The Last Song: egyrészt nem az utolsó dal, másrészt botrány, hogy a 6. dalig kell várni, mire jót is tudok írni egy Foo Fighters-lemezről. Persze mondhatjuk, hogy nagyon az elején tartunk: van még hátra 14… Lényeg, hogy ez végre egy jó dal, kellett ide, mint egy falat kenyér, komolyan.
Resolve és The Deepest Blues Are Black: újra csak fogalmam sincs, de feltételezem, hogy ha lenne bennük bármi emlékezetes, akkor emlékeznék rájuk. Mindenesetre utóbbinak jó a címe. End Over End: jé, újra egy jó dal. Tényleg az és mondom, az utolsó dal olyan a lemezeiken, hogy attól az embernek újra kedve támad meghallgatni a lemezt, bármit is hallott korábban. Csakhogy itt nem ez jön, hanem az album második és akusztikus fele.
Itt sokkal jobb az arány és egyszerűbb, ha azokat a dalokat említem, amiket nem szeretek: Miracle és Razor. A többi teljesen jó dal, csakhogy nagyon steril, élettelen a hangzás.
A Skin & Bones-on szólnak igazán jól ezek a dalok, ott viszont nagyon és kedvencek is lettek. Kár, hogy nem szerepel rajta mind a nyolc, ami tetszik innen.
Érdekesség egyébként, hogy a Cold Day In The Sunt Hawkins írta és énekli (szóval ez a FF Marigold-ja), ahogy az is, hogy hosszú idő után itt bukkan fel újra a Friend Of A Friend a Pocketwatch albumról.
Ez a lemez megtört egy sorozatot: nem nyertek vele Grammy-t.
Skin & Bones (2006)
Mi értelme volt a duplalemeznek? Ha más nem is, az mindenképpen, hogy nemcsak hagyományos hangos turné követte, de akusztikus is, színházakban, kis koncerttermekben. Pl. 2006 augusztusában 3 koncertet is adtak 3 egymást követő napon a Pantages Theaterben kísérőzenészekkel (és meglepetésre egy régi arccal: Pat Smear!), ebből lett az első koncertlemezük és egy DVD is készült a koncertek anyagából.
Aggódhatnánk, mert most is az a Nick Raskulinecz a producer, aki az OBO és az IYH idején is, de ezúttal nem homogén a hangzás: ha mégis, az csak jót tesz a daloknak akusztikus környezetben. Ezen az albumon új életre kelnek és elsősorban azok, amiknek ez jót is tesz. Mondjuk már mindjárt az első nem ilyen.
Az IYH második lemezének utolsó dala (Razor) itt első lesz ugyan, de nem lehet mit csinálni vele, menthetetlenül unalomba fullad.
Mindig léptetem is, nekem a második dalnál indul ez az album, ami az Over and Out, szintén az IYH második lemezéről, megalapozza az album hangulatát a maga álomszerűségével.
A Walking After You, a Next Year és az egy szem elsőlemezes Big Me persze így is jól szól, a lemez nagy nyertesei viszont a Times Like These, a My Hero (zseniális, hogy a gitár- helyett zongoraszóló van benne!) és főleg a Best Of You, amit Dave egymaga játszik el és a tesójának (Lisa) dedikál.
A February Starst egész más felfogásban játsszák, mint eredetileg – vagy csak a hangulata más? Mindenesetre eltér a lemezverziótól akusztikus mivoltán túl is.
A FF előtti múltat a Friend Of A Friend és az óriási meglepetés Marigold idézi, utóbbi ezeken a koncerteken hangzott el először élőben és az egyetlen olyan dal, ami Nirvana és Foo Fighters név alatt egyaránt megjelent.
Egy negatívumban hasonlít az IYH-ra ez az album: itt is a címadó az egyik töltelék.
A Skin & Bonest nem léptetem ugyan, de attól még közel annyira unom, mint a Razort. Ha már címadó, nyilván fel kellett kerülnie, viszont a Razor helyére jöhetett volna a Still, ami a DVD-verzión persze ott van és nagy kedvencem róla.
Ez az a Foo Fighters-lemez, amit leggyakrabban hallgatok, igaz, kellett vagy fél év, mire ráéreztem az ízére, de azóta szinte hét nem telik el úgy, hogy ne hallgatnám és ennek hatására kimondottan keresni kezdtem a kedvenc előadóim akusztikus lemezeit, felvételeit.
Echoes, Silence, Patience & Grace (2007)
Évforduló van, tíz éves a Colour, ennek örömére újrakiadás és az új lemez producere újra Gil Norton, pont, mint a ’97-es lemez idején. Csak most nem rúgnak ki senkit…
Még a 2007-es nyáron láttam a lemeznyitó The Pretender klipjét és az alapján reméltem, hasonlóan erős album születik majd. És hát… igen. Ez a dal egy lassan kezdődő majd beinduló, hadarós refrénnel ellátott igazi energiabomba amúgy Foo Fighters-módra és tényleg az van, hogy így a hatodik album idejére végképp saját karaktere van ennek a zenekarnak. Felismerhető, nem egy a százból és bár ez eleinte sem volt másképp (már csak amiatt sem, mert Dave Grohl múltból adódó ismertsége révén mindig kitüntetett figyelemben volt része), mára kétségtelen, hogy így van.
A második, Let It Die még tovább tolja a határokat a szép, lassú részek és a vad üvöltözős-dübörgős részek között, ezzel valami elképesztően hatásossá téve a számot. (Amely Kurt Cobain és felesége kapcsolatát feszegeti, ami miatt utóbbi meglehetősen pipás lett.)
Ezt követi az Erase/Replace, amin elsőre jót derültem, hiszen ha jól értem, magyarul ez Törlés/Áthelyezés, ami a Windowsban mappaművelet lehet többek közt. Csak nem erről írtak egy dalt? Nem néztem bele a szövegbe, de nem lennék meglepve, ha így lenne, mert olyan is a dal, mint a feltételezett téma, amiről szól. Jó-jó, a versszakok tetszenek, de a refrén valami hihetetlen töltelék. Nem rossz dal ez, csak olyan közepes (tényleg nem akarom folyamatosan az OBO-t meg az IYH-t cinkelni, de azokon bőven találunk rá példát...)
És ez még csak a harmadik dal, szóval elsőre aggódni kezdtem, de az utána következő három szám szépen helyre tette a dolgokat: a Long Road To Ruin amolyan tipikus FF-dal, ez persze korántsem jelenti azt, hogy középszerű volna, nagyon jó, olyan, amely megadja a zenekar fő karakterét, egyből beazonosíthatóvá teszi őket. Na, az ilyen dalok miatt mondhatjuk, hogy egyénisége, arca van ennek a zenekarnak.
A Come Alive nagyon nagy kedvencem, úgy tűnik, ha egy dalcím Come-mal kezdődik, azt én szeretem. (A One By One fénypontja számomra a záró Come Back volt, a Nirvana Come As You Are-ját meg már nem is említem.)
Ezután meg csak egyre magasabbra törünk, mert jön a Stranger Things Have Happened, ami annyira megragadott, amikor először hallottam, hogy aztán még vagy hatszor meghallgattam egymás után. Csodálatos dal, pedig a metronóm ketyegésén, éneken és akusztikus gitáron kívül semmi sem hallható benne. Egy hatásos dallam, a legegyszerűbb ,,hozzávalók’’ és mégis egy már-már mágikus dal született. Az ilyen pillanatok miatt éri meg zenét hallgatni és még mindig vadászni az újdonságokra.
Ezután kicsit visszavesznek, megtörik az ív, egy újabb töltelék formájában: a Cheer Up Boys, Your Make Up Is Running c. dal talán a leghülyébb címet kapta, ami valaha is kipattant a fejükből, a refrénje meg egyszerűen idegesítő. Nem rossz amúgy, de töltelék, mert egy ilyen jó albumra ,,nem rossz’’ dalt írni az kevés.
Utána újabb nagy kedvencem jön, a Summer’s End. Nem szeretem a nyár végét, kivéve, ha egy ilyen remek dal címeként szerepel. Itt derül ki, hogy jóformán létfontosságú egy jó dobos egy rockzenekarba. Megvan a hatásos dobalap, ami megadja a ritmust és nagyon tetszik, hogy akkor is szól, amikor minden más hangszer elhallgat. Nagyon hatásossá teszi a dalt, el tudnám hallgatni kétszer ennyi ideig is, a jól elcsípett refrén már csak hab a tortán. Nem is kell sok ahhoz, hogy egy jó dal szülessen és pont emiatt nehéz jó dalt írni: tudni kell tartani a mértéket és visszavenni, ha úgy adódik. Egyszerű és hatásos dal, nagyon-nagyon jó.
Ezután egy rövid akusztikus szösszenet jön ének nélkül, „A beaconsfieldi bányászok balladája” címmel, egy legalábbis vicces nevű, gitárossal, Kaki Kinggel. (Gőzöm sincs, ki ez, de nem szar egyébként.) A dal sztorija annyi, hogy a nevezett bányászok a bányában rekedtek valami beomlás miatt és napokig tartott, mire kiszabadították őket, de addig az alapvető szükségleteken kívül egy mp3-lejátszót kértek Foo Fighters-dalokkal, hogy elüssék az időt valamivel. Ez Dave Grohl fülébe jutott, írt nekik, hogy biztosítsa őket, mellettük áll és aggódik értük, ha kijönnek, hivatalosak a következő FF-koncertre és utána pár sörre vele a színpad mögött. Így is történt, jót beszélgettek és Grohl megígérte nekik, hogy a következő albumra ír nekik egy dalt és ez lett az. (Nem hiába hívják sokan a rock legkedvesebb emberének.)
Ezután a Statues jön, ami tök olyan, mint egy Paul McCartney-dal, még az ének hangsúlyozása is hasonló benne, simán el tudnám képzelni, ahogy Sir Paul énekli. Semmi más, csak egy kedves dal, olyan sorokkal, mint pl: ,,Átlagemberek vagyunk, Te és én’’. Újabb ok, hogy felnézzek Grohl-ra: lenne mire nagyképűnek lennie és mégsem az. Ritka az ilyen manapság. (Volt, aki Kurt Cobaint Lennonhoz, Dave Grohlt pedig McCartneyhoz hasonlította, utalva ezzel a dalszerzői és emberi habitusuk közti különbségre. Hajlok rá, hogy egyet értsek ezzel.)
Utolsó előttiként a But, Honestly jön, akusztikusan indul, újabb jeleként annak, hogy az akusztikus turné szerencsésen rányomta bélyegét a dalírói időszakra is. Aztán azért beindul, jön a tipikus FF-hangulat és egy jó kis dal kerekedik ebből is.
A lemez zárásaként újabb nagy kedvenc érkezik: a Home című fantasztikus dal, hededűvel, zongorával, mélázós énekkel. (Ez rejti a lemez címét adó sort.) Sosem volt még olyan daluk, ahol a zongora szerepelt főhangszerként, a jelek szerint Grohl újabb hangszert ,,hajtott uralma alá’’, vagyis tanult meg rajta játszani. És milyen jól tette! Remélem, nem ez az utolsó alkalom, hogy ilyet hallok tőlük. Újabb szín a palettán.
Maga az album pedig végre és újra csodálatosan szól, semmi massza-érzet, a legjobb lemez, amit 2007-ben hallottam. Persze mit sem ér a hangzás, ha nincsenek jó dalok, de itt vannak dögivel. Két töltelék, egy akusztikus szösszenet és 9 tökéletes dal, közel hét év távlatából is. (Egyébként ezt a lemezt nem vettem, hanem neten nyertem, miután minden elérhető mail-címről küldtem megfejtést egy nyereményjátékba. Persze mire megjött a CD, már betéve tudtam, ilyen ez a letöltés…)
Egyébként ezért a lemezért újra járt két Grammy és méltán: egy év rocklemeze (ezúttal simán elhiszem) és a Pretendernek is egy csak úgy önmagáért.
A Metropolban is hír volt, csak kár, hogy Foo Fingersnek írták a csapat nevét. Fene se gondolta volna, hogy Schmitt Pál újságíró is volt. :D
Wasting Light (2011)
Ekkora szünet még sosem volt két lemez között.
Persze ez a szünet se csak pihenéssel telt: 2009-ben kiadói nyomásra megjelent egy Greatest Hits két új dallal (a felejthető World Forward és a Wheels, ami sokkal jobb, csak sajnos Tom Petty Learning To Fly-ját nyúlja pofátlanul – viszont Butch Vig volt a producer, hoppá), játszottak Obamának és 11 év után újra változott a tagság, igaz, ezúttal nem csökkent, hanem nőtt eggyel a létszám: Pat Smear újra a fedélzeten!
Már az előző lemezen is szerepelt a Let It Die-ban, de arra talán senki nem számított, hogy újra teljes tag lesz, a FF meg három gitárossal nyomul tovább, mint az Iron Maiden.
Biztos teltebb így a hangzás, de én a WL alapján meg nem mondom, hogy nem két gitár szól, hanem három…
Más érdekesség is van itt: a producer Butch Vig, akinek a neve nagyon is ismerősen cseng Dave múltjából (és nemcsak 2009-ből), illetve az utolsó előtti dalban szereplő vendégzenész, akit meg Krist Novoselicnek hívnak, basszusgitáron és tangóharmonikán játszik. Ehhez még vegyük hozzá, hogy 2011-et mutat a naptár és máris látjuk, hogy 20 évvel a Nevermind után újra egy stúdióban szinte mindenki, aki szerepelt azon a lemezen, ill. rögzítette azt.
(Oké, Kirk Canning sem jött el.)
A Bridge Burning-gel indul az album, mit mondjak, volt már pár ütősebb kezdésük, de ez nekem inkább olyasmi, mint az In Your Honor kezdése. Tipikus FF, talán túlságosan is, mert semmi olyan sincs benne, ami különlegessé tenné.
Aztán jön a Rope, de nem azért, hogy felkösd magad. Ha a Top 10-ben nem is, a Top 20-ban simán benne van nekem, ha FF-ről van szó. Nem véletlenül lett klipje, talán a lemez legerősebb dala.
A Dear Rosemary már a B&F dokuban nagyon tetszett, ebben Bob Mould Hüsker Dü-énekes vokálozik Grohlnak, de a lemezen sajnos nagyon alulra keverték a hangját, úgy kellett volna meghagyni, ahogy a filmben szól. Akkor ez volna a lemez legjobb dala.
Vagy az Arlandria, amiben ugyanúgy gyerekkora színterét, Virginia államot emlegeti Grohl, mint a Summer’s End-ben egy lemezzel azelőtt.
A White Limo nekem Weenie Beenie-utánérzés röpke 16 évvel később, aztán mégis hozzávágtak egy Grammyt. (Úgy lehettek vele, mint a srác a Teen Spirittel.)
A These Days is nagyon jó kis dal, a B&F filmben aranyos, ahogy Grohl kislánya a fater hátát csapkodja, miközben az rögzíti a gitárrészét a dalhoz, közben röhög és próbálja nem elbaszni a felvételt. Nem tudom, lehet, hogy újravette: újraírni nem kellett, elsőre is jól sikerült szám, a szövege meg kísérteties: „e napok egyikén szíved megáll és utolsó ütemét játssza” (íme, egy olyan zenész gondolata a halálról, aki a szíve mélyén még mindig igazi dobos). Tényleg hátborzongató belegondolni, hogy halálunk napja is „e napok egyike” lesz majd.
Még, hogy popzene, ilyen szövegekkel?!
A Back & Forth című dal nekem töltelék: úgy látszik, vigyázni kell a címadó dalokkal: Foo-éknál az ritkán szokott erős lenni (a második lemezen se volt az, le is hagyták róla, csak akkor került fel rá, amikor 10 évvel később újra kiadták).
A Matter Of Time: én ezt is eldugtam volna valami kislemezre, feltéve, hogy lenne még olyan. Nem vészes persze ez se, de, hogy gyengíti a lemezt, az biztos. Főleg, hogy már az előző dal se volt erős.
Miss The Misery: ez jó, nem csoda, hogy elkérték filmzenének is, van hangulata.
I Should Have Known: ha jól sejtem a Nevermind-csapat elsősorban ennek ürügyén jött össze újra. Cobainről szól, nem is titkolják, Krist az eléggé alulkevert harmonika mellett egy pofás és jól kiemelt basszusszólót is elnyom benne. A szövegből kiderül, hogy Dave még mindig nem bocsátott meg Kurtnek és, hogy bűntudata van, mert nem látta az intő jelekből, mi lesz a vége a sztorinak.
Ezután a Walk kezdőhangjai úgy hatnak, mint egy viharos éjszaka után a Nap első sugarai hajnalban. Viszont a szövegből világosan kiderül a Dave és Kurt habitusa közti különbség, hiszen Grohl ilyeneket énekel: „I never wanna die/I never wanna leave/I never say goodbye!”
Semmi I hate myself and want to die, szerencsére.
A lemez nagy siker lett, 5 Grammyt kapott összesen (ebből egyet a B&F doku), ami egészen döbbenetes.
Ennyi Grammytől még a Metropol is helyesen írta a nevüket.2014 sűrű év lesz Dave-nek megint, egyrészt idénre ígéri a 8. FF-lemezt és olyanokat mond, hogy úgy készítik el, mint lemezt még soha senki. Sajnos az ilyen szövegek után szokták kiadni zenekarok a legvacakabb lemezüket, de félre a cinizmussal, inkább bizakodjunk.
Áprilisban Dave a Rock And Roll Hall Of Fame tagja lesz, mint a Nirvana dobosa.
Nem lepne meg, ha 2020-ban a Foo Fighters énekeseként is bekerülne ugyanide.
Ahogy idősödöm, egyre többre értékelem a mondvacsinált vagy tényleges rock-mártírok helyett azokat a zenészeket, akik az életet választják.
A 27-es klub tagjainak gyászolását meghagyom a tiniknek és ennek szellemében kívánok még egyszer ennyi évet és zenét Dave Grohl-nak: Happy Birthday, Mr. Grohl!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://virettapark.blog.hu/api/trackback/id/tr705758988
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
iamacollector 2014.02.04. 21:20:25
Jó hosszú volt, de elolvastam. :)
Próbáld meg úgy elolvasni, mint ha nem ismernéd és szerintem neked is az lesz a véleményed, hogy neked nagyon kevés FF dal tetszik valójában, mert az írásod 60%-a arról szól, milyen sok töltelék daluk van meg olyan daluk, ami szerinted nem jó. :)
És igen, vannak olyan dupla lemezek, amelyeken nincsenek töltelékek (The Beatles: Fehér Album, Pink Floyd: The Wall, NIN: The Fragile)
Próbáld meg úgy elolvasni, mint ha nem ismernéd és szerintem neked is az lesz a véleményed, hogy neked nagyon kevés FF dal tetszik valójában, mert az írásod 60%-a arról szól, milyen sok töltelék daluk van meg olyan daluk, ami szerinted nem jó. :)
És igen, vannak olyan dupla lemezek, amelyeken nincsenek töltelékek (The Beatles: Fehér Album, Pink Floyd: The Wall, NIN: The Fragile)