Igazságtalan voltam az új felállással debütáló Eleven Holddal 2011-ben, meg kell követnem őket.
Először is amiatt, mert Zselenszky első lemezét (Melanchometer, 2008) gondolkodás nélkül megvettem, amikor megjelent – nemcsak rajongói lojalitásból, hanem amiatt is, mert nem tudtam letölteni (fujfuj), tehát meghallgatni máshogy.
A Négy című EH albumot viszont a zenekar kitette a honlapjára.
Amikor 2010 nyarán az első dal (ami később a lemez első dala is lett: Mi az, ami) meghallgatható lett, nemcsak tetszett, de egyenesen jobban tetszett, mint Zselenszkytől bármi (aki jóval aktívabb volt a szakítás óta eltelt három évben – igaz neki nem kellett új énekest keresnie).
Eléggé elcsodálkoztam magamon egyébként, hiszen Zselenszky-pártinak tudtam magamat.
Aztán egy évre rá a Négy címet kapott új EH-lemez már nem tetszett, összefolyt és jellegtelennek tűnt a zene és irritált az énekes meg a banális szövegek.
A múlt siratása miatt nem akartam észrevenni az új album nyilvánvaló értékeit.
eleven_hold_rockbook_1.jpg

Pár hete hosszú évek után a Melanchometert hallgattam, miután lepörgettem az első három EH-lemezt. Nagyon depresszívnek éreztem ezt a szólóalbumot és hiányzott az ének mögül az a zenei háttér, amit az EH biztosított és ami mindig eladta nekem a leglilább  dalszöveget a leggügyögősebb énekkel is. Érdekes volt rácsodálkozni, hogy ezen az első Zselenszky-szólón végig milyen érthetően intonál az énekes: gyakorlatilag visszatért az első EH albumot végig uraló „szép ének”. Csak azt nem értem, ha a később felszedett manírjait kifogásolta a zenekar, miért nem tudott már a kései EH-ban is úgy énekelni, mint itt – ahol ráadásul külső nyomás nélkül, magától teszi? Persze „ettől még” a szövegek nem változtak, viszont az EH nélkül túlságosan depresszívvé vált a hangulat, a lemez vége felé azt éreztem, hát, lehet, hogy még az újkori EH-t is szívesebben hallgatnám… (De hiába: nem volt meg CD-n.)
Szóval tizenévvel később úgy látom, hiába tetszett megjelenésekor a Melanchometer, valahogy nem öregedett jól (vagy én nem?).
Gondoltam, érdemes lenne meghallgatni újra legalább azt az első újkori EH-t, sőt akár megvenni is, ha már a Melanchometer itt van a polcon annak ellenére, hogy ma már nem jön be.
Persze a Négy meg akkor nem jött be, amikor megjelent – de hát „mégiscsak” egy új Eleven Hold lemez volt és ha a Chinese Democracy nem ugrik le a polcról a régi Guns-albumok mellől…
Szóval eljött 2023 és annyira ki vagyok éhezve új Eleven Hold-zenére, amit Zselenszkytől hiába várok, hogy igen, ráfanyalodom már a zenekar 2011-es verziójára is.
Megvettem a CD-t, leültem és most először (12 év után, hát igen) nem háttérzeneként egy lehúzó cikkhez, hanem  kezemben a szövegekkel odafigyelve meghallgattam.  
negy.jpg
Arra kellett rájönnöm, hogy hiába se Zselenszky ének és gitár, se hegedű – de a zene így is jó maradt.
A megjelenésekor mindössze 3 dalra tudtam azt mondani, hogy tetszett, de ennek az volt az oka, hogy az énekesen pörögtem. Mai fejjel egészen a 9. dalig visz magával a lemez, az az első, amit laposnak érzek, de összesen három dalra tudom azt mondani, hogy lapos.
Magyarán az arány megfordult. A zene a lemez nagy részén hozza azt, amit az első három albumon – hozzátéve persze, hogy Zselenszky gitárja és Psoti hegedűje nyilvánvalóan hiányzik, de ha ezeket az összetevőket kivennénk a korábbi korszak dalaiból, ami maradna, ahhoz felérnek az új dalok.
Nagyon jók a gitártémák, a szólók, a hangzás, ihletettek a dalok.
Viszont Zselenszky szólólemezein nagyrészt nem érzem ugyanezt, magyarán, hogy ugyanazt hozná, mint az EH idején, épp csak nélkülük. Kellett mögé az EH, hogy fogyasztható legyen.
Mondhatni, Bodóék popérzékenysége „kordában tartotta” az elszállt művészt.
Viszont ő (és Psoti) cserébe nemcsak karaktert és mélységet, de nagyságot is adott nekik.
Hiába revideáltam magamban nagyjából a Négyet, nincs ott a régi lemezeik mellett – fizikailag sem, mert a CD-im végén tartom, a Melanchometer mellett – biztos gyerekes, de egyszerűen nincs szívem odatenni amellé a lemez mellé, amelyik a Provisoriummal végződik.
Írtam, hogy az a dal a tökéletes búcsú. Nos, a Négy semmiképpen nem a logikus vagy lehetséges következő lépés – mert ahhoz az kéne, hogy ott vegye fel a fonalat, ahol a Cserélnénk magunkkal letette. Hiába hallgatom szívesebben, mint bármit Zselenszkytől, ettől még nem tartom méltó folytatásnak. És mégis hallgatom, mert ennyire kellene valami friss EH-zene (és ennyire ronggyá hallgattam a többit). Viszont rengeteg kérdés merült fel bennem.
Az oké, hogy nem akartak Zselenszky-kópiát, de egy ennyire karakter- és karizmamentes hang és figura, mint Moller Zsolt, annyira a másik véglet.
Egy nyálasabb, cserébe legalább alig modoros Kovács Ákos hangja Chester Bennington (rosszabb esetben Demeter Szilárd) fejével. Utóbbi hasonlóságot újabban szakállal orvosolja.
Mármint értem én, hogy jó gyerek és tényleg jóindulatú, tulajdonképpen szimpatikus figurának tűnik, de… szóval megértem, miért játszanak vele csak elvétve zselenszkys számokat. Nyilván az is szempont, hogy olyan dalról legyen szó, amiben vagy eleve nincs vagy nem hangsúlyos a hegedű, de egyik nagy kedvencem, az Ennyit tudok hozzászólni a legendás (az? nekem mindenképp) első lemezről pont ilyen. Van egy felvétele a youtube-on már Mollerrel és… valahogy szörnyen sápadt és... szóval nem jó – illetve a gitárszólótól addig, amíg újra be nem jön az ének, azért hozza a régi fílinget.
Ha az EH híres külföldi zenekar volna, jó eséllyel valaki már csinált volna egy Melanchometer-Négy mashupot, előbbi éneksávjait összedolgozva utóbbi zenéjével.
Oké, lehet, hogy furcsa lenne. Viszont kurvára meghallgatnám.
De azt tényleg nem tudom, ha nem játszanak régi dalokat és ennyire más a fíling, akkor miért ezen a néven? (Kis túlzással Eleven Hold néven Nap nélkül zenélni olyan, mint Tátrai Bandként zenélni lenne Tátrai nélkül – hiszen az eleven hold kifejezés az alkímiában Napot jelent, magyarán még a nevük is a régi tagra utal…)
Illetve, ha már ezen a néven, de teljesen új lapot nyitva, akkor a lemezcím miért csinál úgy, mintha ez az anyag szorosan kapcsolódna az előzményekhez?
Igazából az ütött szöget a fejembe, amikor azt írtam a régi lemezek kapcsán, hogy
Az az igazság, hogy pont amiatt telt el relatíve hosszú idő, amíg megvettem a kettes és a hármas lemezt is (kilenc hónappal illetve kerek egy évvel az első után), mert annyira nem tetszett a honlapjukon hallható részletek alapján az ének. (…) Aztán, már a teljes lemezeket hallva kiderült, hogy továbbra is nagyon jók a dalok és amiktől esetleg az ének vagy a szöveg eltántorítana, a zseniális zene ott is megmenti a helyzetet. Egyszerűen minden daluknak nagyon jó a zenéje, nincs mit tenni.”
Szóval, ha – mondjuk – az Indigó utcát vagy a Szeva, föld-et tudom úgy hallgatni, hogy elvonatkoztatok az énektől és/vagy a szövegtől, miért ne tehetném meg ugyanezt az újkori lemezeikkel is? Persze azért nem ugyanaz két dal erejéig ignorálni az éneket és a szövegeket, mint egy teljes lemezen át. Viszont minden ellenérzésem dacára vannak versszakok, refrének, amikor jól szól Moller hangja (hiába nagyon más, mint amit várnék egy EH-daltól, de jó) és a zene szinte végig nagyon tetszik. Hiányzik a hegedű, de Bodó még mindig nagy szerző és a zenekara is jó és jól szól. Magyarán hallani, hogy nem volt véletlen vagy szerencse az az első három album és nem is Napon és Psotin múlt egyedül a zsenialitás (oké, ezt eddig se gondoltam). De a hiányérzet megmarad. Viszont azt is be kell látnom, hogy szívesebben hallgatom a Négyet, mint Zselenszkytől bármit: jobban hiányzik mögüle a könnyedség, mint az EH-ból a mélység. Viszont a karakteres ének, na az kurva nagy hiányosság itt.
De végülis kijön a matek: ha a zenére ötöst adok (oké, a régi EH-hoz képest mérve inkább négyes lenne, de a szép emlékek miatt felfelé kerekítek), az énekre és szövegekre hármast, az átlaguk tényleg Négy.
2018-ban, ezúttal már hét év várakozás után (a Négyre énekeskereséssel és mindennel együtt is "csak" hat évet kellett várni) megjelent a második újkori EH-album Magasról címmel.
r-20655181-1634795968-6659.jpg
Sajnos eddig mindig ingerülten kikapcsoltam olyan fél perc után – igen, az ének miatt: „Mi lett ebből a zenekarból, te jó isten.” De hát ugye több mint egy évtizedig így gondoltam a Négyre is, szóval úgy döntöttem, próbálkozom az eggyel újabb lemezzel is.   
Nyomokban EH-t tartalmaz – erre jutottam, mire véget ért.
Csakhogy itt nem az az “allergén”, amit nyomokban tartalmaz, hanem minden más. 
Túlságosan rátelepszik a dalokra a Moller-féle jellegtelenség. Kicsit máshogy énekel mint az előző albumon, megjelent a hangjában az a chrismartinos maníros fejhang, ami számomra borzasztó irritáló, ennek a popos alteros zsánernek, ami felé az újkori EH egyre jobban orientálódik, úgy tűnik kötelező eleme ez a “hangozzunk úgy, mint egy rossz Bono”-iskola. Viszont pont annyira idegen az EH világától, mint amikor Linkin Park akarnak lenni (Millió) és hiába volt nagy kedvencem a Foo Fighters, a gitárhangzásuk/riffkészletük (annak is a kevésbé ihletett része) szintén kilóg a repertoárból (linkinparkos zongorával meg végképp – a Már nincs c. dalban).
Az Átok egészen úgy indul, mint egy Melanchometer-korszakos Zselenszky-ballada, de az ének belépésekor a tónus és a szöveg miatt is rosszemlékű fiúcsapatok ugranak be a '90-es évekből. 
Szóval ez Bérczes Viktor helyett már Rakonczai Viktor zongorája, értem.
Ennél is méltatlanabb a Feladtad gyereklemezeket idézően habkönnyű tónusú és vidám klimpírozása.
Igazán nem vártam Provisorium-szintet, de azért ez a színvonal tényleg sokkolt.
A Négy esetében ha jóindulatúan és nem a múltat siratva hallgattam a dalokat (röpke 12 év kellett hozzá mindössze...), máris beláttam, hogy a zene nagyrészt nagyon jó és a refrének mindig erősek, emlékezetesek. 
Ott a 9. dal volt az első laposabb, a Magasról lemezen viszont eleve úgy indítunk és nem javul a helyzet. Kétségbeejtően fantáziátlan énekdallamok és szövegek. Sehol egy emlékezetes refrén, az újként megjelenő modernrockos, máskor fiúbandás hatások (a Millió LP-imitációjában egyszerre jelennek meg) idegenül illetve méltatlanul is hatnak.
A Négyet egyből meghallgattam, ahogy megjelent.
A Magasról öt éve jelent meg és most hallgattam meg először. Emlékeim szerint eddig csak az Átok c. dal klipjét láttam, az el is rettentett a továbbiaktól. Sajnos helyes volt a megérzésem, de nem gondoltam, hogy ennyire. A Négyre ma már tudom azt mondani, hogy mea culpa, igazságtalan voltam, ha önmagában nézem, ez egy jó lemez: amit egy Nap- és hegedű-nélküli EH tudhat, azt simán tudja és hozza és jó, csak vonatkoztassunk el a múlttól (ami persze, mint írtam is, a név és a lemezcím miatt nehéz). De a Magasról akkora visszalépés (ha jó szó ez egyáltalán: a “vissza” a zselenszkys színvonalat jelentené), vagy ha előrelépés, akkor a szakadékba. Csodálkoztam, hogy amíg az eddigi lemezeken 13-14 dal szerepelt, itt az eddigi leghosszabb lemezcsendet követően, hét év után is csak 10. De hallgatva belátom, hogy elég. Sajnos nem hiszem, hogy lehagytak a lemezről 3-4 olyan dalt, ami legalább a Négynek méltó folytatása lett volna.
Hát, ez van. Továbbra is mit nem adnék egy új Eleven Hold-albumért, de nem egy ilyenért.
Nincs zenei koncepció, valahogy egy katyvasz az egész. A Négy koherens volt és minden hiányosság ellenére elevenholdas volt. A Magasról széttartó és csak nyomokban idézi fel az EH eredeti zenei identitását. Egy kritikában azt írták, a Négyet Moller csak felénekelte, de a dalszerzésben nem vett részt. A Magasról kapcsán adott interjúból kiderül, hogy itt már aktívan belefolyt a dalszerzésbe.
Nem akarom bántani, de nem kellett volna. Nem tudom biztosan, ő hozta-e a Linkin Park/Foo Fighters/boyband hatásokat, abban viszont biztos vagyok, hogy csakis az szeretne ilyesmit hallani egy Eleven Hold-lemezen, aki ezt hallgatja elsőnek.
Érdekes egyébként, mennyire visszhangtalan maradt mindkét újkori lemez: a Négyről egyetlen kritikát találtam, a Magasról-ról (mint látjuk, hasonlóan problémás cím, mint az Egy fiúról c. Hornby-regényé) egyet sem. Oké, utóbbiért nem kár, de a Néggyel kapcsolatban egyre inkább úgy érzem, annál mindenképpen mostohább sorsa lett, mint amilyet a zenei teljesítmény alapján érdemelt. Nem nagyon kell figyelni az énekre és a szövegekre, akkor az ember felkapja a fejét a jó részeire, viszont a zene azon az albumon is tud nagyon is jó lenni. Kár, hogy a Magasról esetében nem tudom elmondani ugyanezt. Ha már a megjelenésekor meghallottam volna a Négy értékeit ahelyett, hogy a múlt miatt egy az egyben lehúzom, biztos, hogy érdeklődéssel vártam volna a Magasról-t is.
Viszont ezt a lemezt hallva sajnos nem vagyok kíváncsi egy újabb Eleven Hold-albumra. És pont azért érzem rosszul magam, hogy ezt írom és így gondolom, mert az első három lemez olyan sokat ad és jelent mind a mai napig, hogy azok alapján lehetetlenség, hogy ne várjam egy újabb albumukat.
Dehát lassan dupla annyi idő telt el a Zselenszkyvel szakítás óta, mint ameddig ő volt az énekesük és ez a 16 év fájdalmas, mennyire nem múlt el nyomtalanul.
Se nála, se volt zenekaránál, de utóbbinál mostanra sokkal jobban érezhetővé vált ez.
És sajnos nem gondolom, hogy 12 újabb év múlva majd ráérzek a Magasról-ra is.
Valahogy nem olyan, mint amire rá tudnék, pedig miután a Négyet revideáltam magamban, tényleg nem maradt bennem negatív előítélet. De nincs az a jóindulat, ami megmentené számomra ezt a lemezt, akkor se ha önmagában, minden előzményt “elfelejtve” hallgatom. Akkor csak simán nem tetszik és nem az én világom.
De ha a Négyre gondolok, kb. megbotránkozom, ha a még régebbi múltra… azt inkább hagyjuk is. És tényleg szar, hogy ezt írom, mert nem foglalkoznék velük ennyit, ha nem lenne baromira szívügyem ez a banda. Tényleg a valaha volt legjobb magyar zenekarnak tartom, de ma már úgy gondolom, jó zenekar volt ez a Négy idején is. Már nem zseni, de még mindig jó.
Most viszont már a régi önmaga árnyékának is csak az árnyéka.
És basszus, azt érzem, még ezzel is finoman fogalmaztam.
Lehet, hogy mégiscsak Joós Zsófinak volt igaza, amikor a szakadáskor még iwiwen azt a címet adta egy zenekari fotónak, hogy eleven holt? :(
Legkésőbb 2018-ra igazzá vált a mondat sajnos...
Amikor a Négy megjelent, egy kritika a szemére vetette egy (pont a cikkem elején látható és a CD borítóban a CD alatt levő, tehát valóban hangsúlyos) zenekari fotó alapján, hogy na, láthatóan Bodónál a zenei gyeplő, hiszen ő áll a kép előterében. Igen, ez valóban hallatszik a Négyen, de számomra mindenképpen pozitívumként. Annak fényében pedig végképp, hogy amikor Moller már nemcsak egy hang volt a zenében, hanem zeneszerző is, annak a Magasról lett a vége. És mondom, nem akarom csakis őt hibáztatni a zenei koncepció és korábbi "zenei önmaguk" hiányáért, a tény mégis az, hogy úgy sejtem, azért üt el ennyire minden előzménytől (tehát a Négytől is) az új album, mert az énekes szerepe, ötletei Bodóéval azonos hangsúlyt kaptak - igen, pont mint az előző felállás idején, csak hát sajnos Moller nemcsak karakter és karizma, de szerzői véna tekintetében se ér az EH-korszakos Zselenszky nyomába (ahogy ma már maga Zselenszky sem az a dalszerző, mint akkor volt, teszem hozzá szomorkásan...)
Úgyhogy igen: ha már nincsen Nap és Psot, "legalább" maradjon Bodónál a gyeplő.
És ha már azzal kezdtem a cikket, hogy mea culpa és a Négy az adott körülmények között igenis egy jó lemez, hadd fejezzem be azzal, hogy a Magasról összevisszasága csak még jobban felértékelte a szememben a visszatérést jelentő albumot. Amennyire a Négy Eleven Hold-album lehetett, annyira mindenképpen az volt és kár, hogy az utódjáról ezt már nem tudom elmondani...

A bejegyzés trackback címe:

https://virettapark.blog.hu/api/trackback/id/tr1918033330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása