Eyes Adrift
Címkék: nirvana cobain meat puppets grohl novoselic kirkwood eyes adrift
2018.04.30. 16:32
Gyakorlatilag ez a koncert (ill. maga a Nirvana-kapcsolat) csinált relatív sztárt a Pupsból, ugyanis két hónappal a koncert után (amit már '93 decemberében vetített a mindenható Music Television), 1994 januárjában megjelent új, Too High To Die című nyolcadik lemezük, amely (egyedüliként az albumaik közül) nemcsak bearanyozódott, de egyenesen többet adtak el belőle, mint az addigi hét LP-ből összesen.
Ilyen előzmények után nagyon érdekelt az Eyes Adrift, de akkor azért felhúztam a szemöldököm, amikor nem sokkal a már említett cikk után azt olvastam, a zenekar Texasban próbál és bizony countryt játszik.
(A kevés párhuzam egyike a Foo Fighters-szel, hogy Grohl ugyanúgy nirvanás múltjából társult egy zenésszel új zenekara indulásakor, nevezetesen Pat Smear-rel, mint Krist az EA-ben.)
Egyébként valódi szupergrupról van szó: Novoselic, aki nélkül ugyanúgy nem lett volna Nirvana, mint Ray Manzarek nélkül Doors; Kirkwood, az amerikai underground megkerülhetetlen figurája, zseniális dalszerző és gitáros, valamint Bud Gaugh dobos, aki a Sublime zenekarral platinalemezig jutott Amerikában.
A három zenész különös módon állt össze zenekarrá: Curt Kirkwood a Puppets első feloszlása után 2001 őszén élete első szólóturnéján játszott az Egyesült Államokban.
Ezen a turnén látta két különböző időpontban Novoselic és Gaugh is, majd – szintén egymástól függetlenül – mindketten megkeresték őt a közös zenélés ötletével, amire első ízben 2001 végén került sor. Curt-nek és Krist-nek is volt pár saját dala, együtt is írtak néhányat és hamarosan fel is vették mindet az austini Wire Recordingsban. Ezek a dalok alkotják első (és mint utóbb kiderült: egyetlen), cím nélküli lemezük anyagát, melynek végére a három jammelésből összeillesztett Pasted című negyedórás dalszörnyet is odabiggyesztették.
2002 elején sikeres klubturnéra indultak az USA-ban, sőt még egy európai turné ötlete is felmerült.
Turnéjuk annak ellenére is sikeres volt, hogy a játszott dalokat akkor még -nagylemez híján- a közönség nem ismerhette. Érdekes és sajnálatos módon, miután a lemez 2002. szeptember 24-én (napra pontosan 11 évvel egy bizonyos Nevermind című album után) megjelent, a hozzá tervezett turné felemásra sikeredett: hol telt ház, hol kongó klubok fogadták a zenekart.
Ráadásul maga az album többségében negatív kritikákat kapott, volt aki felvetette, jobb lenne, ha Kirkwood csinált volna valami Nirvana-szerűt Novoselic-kel ahelyett, hogy Krist asszisztált egy más néven kiadott Meat Puppets-lemezhez.
Aki így gondolta, teljesen félreértette az egészet: Krist már a Sweet 75-val is bizonyította, hogy Kurt Cobain nélkül nem akar „nirvanásat” játszani – hogy is lehetne?
(Arról nem is beszélve, hogy 2002 még mindig 12 évre volt 2014-től, amikor Novoselic húsz év után először lépett fel a Nirvana maradékával (és több különböző énekessel) annak Rock and Roll Hall of Fame-be való beiktatása kapcsán.)
Saját dolgukat is megnehezítették azzal, hogy az Eyes Adrift a promócióra szánt pénz egy jelentős részét turnébuszra költötte, valamint azzal is, hogy lemezük a SpinArt nevű zugkiadónál jelent meg, amely nem sokra rá csődbe ment.
A lemez sorsa Európában szerencsésebben alakult terjesztési szempontból, itt ugyanis a Cooking Vinyl adta ki, akik azóta eléggé ki is nőtték magukat, a legutóbbi Cult és Manson lemez is náluk jelent meg. Az album eladásai azonban itt sem döntötték romba a listákat, olyannyira nem, hogy a tervezett Európa-turnéra sem került végül sor.
Az Eyes Adrift egy szem albuma a Wikipédia szerint újrakiadásra sem került és jelenleg nem beszerezhető (ennek ellentmond, hogy több hazai lemezbolt webáruházából is megrendelhető).
Alig egy évvel a lemez megjelenése után, 2003 nyarán Novoselic feloszlatta a zenekart, annyira kiábrándította az album és a kiadását követő turné egyértelmű bukása.
Maga a lemez világszerte úgy harmincezer példányban fogyhatott és érthető, hogy a Nirvana tízmilliós eladásai után ez csalódás volt Krist-nek (noha eredeti, 1989-es megjelenésekor a Nirvana-debüt Bleach sem fogyott sokkal jobban).
Valószínűleg még a Sweet 75 szintén címnélküli és szintén folytatás nélkül maradt első lemeze is több példányban fogyott el, noha megítélésem szerint sokkal gyengébb anyag volt.
Mégis: alig három évvel a Nirvana vége után, a Foo Fighters első igazán nagy sikerei idején, ráadásul a Nirvana lemezeit gondozó mamutkiadó, a Geffen támogatásával a háta mögött minden adott volt ahhoz a jelentős figyelemhez, amit öt évvel később az Eyes Adrift csak eleinte és sokkal rövidebb távon kapott meg.
Én személy szerint sajnálom, hogy nem fordítva történt: ha az Eyes Adrift lemeze jelent volna meg 1997-ben ugyanolyan körülmények között, mint a Sweet 75 szétszórt, ezer stílusba belekapó, sok jó ötletet felvillantó, de kerek és jó dalokká össze nem álló albuma, sokkal nagyobb sikere lehetett volna. Azért gondolom így, mert az EA debüt tele van jó dalokkal: a zenei rész végig zseniális rajta, a zenészek játéka ihletett és összetett, a dalok koncentráltak, változatosak és kerek egészet alkotnak. A discogs.com szerint folk, világzene, country és rock keveredik benne, a countryban és a rockban én is biztos vagyok, popos ízeket is kihallok és a maguk módján kifejezetten (és jó értelemben véve) slágeresek ezek a dalok.
Elfogult vagyok persze, de ehhez az elfogultsághoz nekem is kellett majdnem tíz év.
Önmagában az kevés volt, hogy Krist a Nirvanában zenélt, Curt pedig fellépett velük az Unplugged-ban. Ha a dalok nem lennének jók, ugyanúgy nem hallgatnám, mint a Sweet 75 lemezét (aminek az egyetlen vonzereje számomra, hogy ott Krist gitárra cserélte a basszusgitárt) – és ugyanúgy nem írnék róla.
Amikor az EA lemez megjelent, letölteni még nem tudtam, sőt nethez is csak a suliban jutottam, megkérdeztem hát egy ismerős lemezboltost, hallott-e már erről a zenéről, mire mondta, hogy valami katalógusban látta még csak az LP-t.
Utólag belegondolva, nagy bátorság lett volna tőlem anélkül megvenni, hogy akár egy hangot is hallottam belőle, „csak” azért, mert Krist is játszik rajta.
A Sweet 75-ot vagy a No WTO Combo-t (akikkel egy koncertlemezt készített) is csak névről ismertem ekkor még. (A No WTO Combo-t azóta se hallottam: amekkora vonzerőt jelent Krist és Kim Thayil Soundgarden-gitáros neve és játéka, pont annyira taszít Jello Biafra éneke.)
Évek teltek el, konkrétan 2008 nyarán hallottam először Eyes Adriftot, letöltve és CD-re írva.
Nem ragadott magával, hogy úgy mondjam.
Az első dal jazzes hangulatai, trombitája ugyanúgy idegenül csengtek Nirvanához szokott és valami hasonlóra számító füleimnek, mint az azóta már nagy kedvencemmé vált, hetedikként érkező és Krist-et már második alkalommal énekesként is szerepeltető Dottie Dawn & Julie Jewel (egyébként a kutyáiról szóló) tempós country-dal (talán ezt nevezik cowpunk-nak).
Nem tudtam ráérezni az ízére, egyedül a lemez egyetlen klipdala, az Alaska és az utolsó előtti What I Said fogott meg valamelyest.
Néha meghallgattam az évek során azt az írt CD-t, de ennyi.
A legtöbb, amit mondani tudtam a lemezről, a „kellemes”.
Az fel se merült bennem, hogy megvegyem.
Egészen tavaly júliusig, amikor kiszúrtam, hogy egy magyar lemezbolt webáruházában használtan ugyan, de alig egy ezresért árulják.
Oké, ennyiért azért kell, még úgy is, ha nem hallgatom majd: hadd legyen egy olyan Novoselic-produkció is a polcomon, amin nem a jól ismert Nirvana-logó szerepel.
Aztán az a „furcsa” dolog történt, hogy a vásárlás hatására előkerestem valami ősrégi mp3-CD-ről a lemezt, felcsaptam a lejátszómra és azon vettem észre magam, hogy egyre többet hallgatom, egyre jobban tetszik. Ez odáig fokozódott, hogy az elmúlt hetekben munkába jövet-menet csak az EA szól nálam, sőt néhány Pups-lemezt is letöltöttem nemrég.
Az elhíresült Meat Puppets II-vel már próbálkoztam korábban (ezen szerepel az a három dal, amit eljátszottak a Nirvanával), de olyankor mindig arra kellett rájönnöm: mennyire jók ezek a dalok, de mennyire rosszul vannak már előadva!
Egyszerűen kellett a Cobain-faktor, hogy kihozza belőlük a szunnyadó zsenialitást.
Az Aurora Borealis című dalt eredeti formájában (feldolgozásáról nem tudok) is nagyon megszerettem, csakhogy az mellőzi Curt Kirkwood fahangját: mindenestül instrumentális.
Szóval úgy vagyok az Eyes Adrift lemezzel, mint a Pilsner Urquell-lel: nem biztos, hogy jó szó, de talán mégis: érnem kellett hozzá. Tízen, sőt nagyrészt huszonévesként is zenék terén ugyanaz a viszonylagos szűklátókörűség sújtott, mint a sörök esetében: ahogy előbbinél nem igazán láttam túl a Nirvana-Foo Fighters-Metallica-GN'R tengelyen, utóbbinál megálltam a Coronita-Carlsberg-Gösser vonalnál. Amikor Pilsner Urquellt vettem kíváncsiságból, a felét bírtam meginni, annyira keserű volt. Tíz évvel később újra próbálkoztam és ugyan kedvencem továbbra se lett, de már kimondottan ihatónak találtam.
Tavaly nyártól mostanáig nagyon megszerettem az Eyes Adriftet és toronymagasan a legjobb dolognak tartom, amit Krist az elmúlt majd' negyedszázadban alkotott. Persze, objektíven nézve értem azt is, miért bukott meg ez a zenekar: egyrészt azért, mert három tagja közül éppen annak a zenéje, dalai, sőt hangja volt a domináns, akinek a legkisebb a rajongótábora: végső soron csak a MP-rajongókra számíthattak egy ennyire nekik kedvező, Nirvanát és Sublime-ot nyomokban sem tartalmazó zenével.
Önmagában a jó zene és a jó szövegek kevés, ha maga a zene nem olyan, amit a közönség hallani akar. Hiába, hogy a country Amerika népzenéje és végtelen mennyiségű country-CD-t felvásárolnak a jenkik bármikor, ha az EA countryja egyszerre volt túl eklektikus folkkal, világzenével és sima rockkal felütve és túl underground, mert a csőd szélén táncoló kiadója képtelen volt rendesen promotálni.
Azt sem szabad elhallgatni, hogy a jó hangzás, az ihletett zene és szöveg sem tudja elfedni az anyag egyetlen nagy, de annak sikere szempontjából súlyos, mondhatni „végzetes” hiányosságát: egy igazán jó, karakteres, kifejező, izgalmas és változatos énekhangot.
Kirkwood és Novoselic sem az az üvöltözős fajta, ez eddig rendben van: nem is illene ehhez a nyugodt és kiegyensúlyozott zenéhez. De Curt hangja egyszerűen nem ér fel a dalaihoz: ugyanabban a Bob Dylan-szindrómában szenved, mint egy szem Nobel-díjas rockerünk: zseniális dalokat ír, de hogy ez a zsenialitás a maga teljességében (szigorúbban: egyáltalán) megmutatkozhasson, valaki másnak kell énekelnie őket.
Kurt Cobain-nek például, de távollétében érdekes módon még akár Krist Novoselic is megteszi: az EA lemez Krist által énekelt három dalában tényleg karakteres ének hallható.
Oké, kifejezőereje, karizmája, akár változatossága közelében sincsen szegény Cobain-ének, mégis: az a három dal jellegzetes, karakteres, megjegyezhető.
Problémaként persze még ott van az is, hogy a lemezzáró Pasted minimum kétszer hosszabb a kelleténél: sok jó ötletet zsúfoltak bele, de átgondolt szerkesztéssel (amire nagy szükség lett volna, ha már három egymástól független improvizációból rakták össze a számot) olyan epikus lezárása lett volna a lemeznek, ami miatt az ember újra megnyomja a play gombot.
Így viszont ugyanolyan felemás érzéseket kelt, mint a lemez első dala (tudjátok, a jazzes, trombitás) Sleight of Hand, sőt, miután a Pasted negyedórája véget ér, az ember biztos, hogy valami mást tesz fel, annyira kimerítő, sőt néha a türelmet is próbára tevő az a dal.
Felezni, sőt akár harmadolni, vagy akár eleve le kellett volna hagyni a lemezről, amely vele egyórás, nélküle olyan 45 perc körüli lenne: ideális lemezhossz.
Persze lehet mondani, hogy a tömegek túlságosan hozzászoktak a mainstream zenékez és így már egy ilyen underground csemege is megfekszi a gyomrukat.
Valószínűleg így van ez annak ellenére is, hogy az EA lemezében semmi befogadhatatlan nincsen. Egész egyszerűen csak az a helyzet, hogy Kirkwood éneke miatt nem eléggé átütő.
Félreértés ne essék: Krist éneke legfeljebb karakteresebbé tenné, de az igazi mágia és átütőerő ugyanúgy hiányozna belőle. Ki tudná megmenteni a helyzetet?
Eddie Vedder, például: ő valószínűleg hozna magával plusz súlyt, drámaiságot és talán még némi torzított gitárt is a zenébe. Persze ő valószínűleg ugyanúgy ikonként és áhítattal tekint Kirkwood-ra, mint Novoselic és eszébe nem jutna kivenni a kezéből a mikrofont, pláne nem olyan dalokban, amiket ráadásul ő írt. Ugyanúgy, ahogy később a Metallica sokat kárhoztatott Lulu-projektjénél is elképzelhetetlen volt, hogy Hetfield hátratolja a nagy Lou Reedet. Persze más liga a szinte észrevétlen Eyes Adrift és a Lou Reeddel megerősített (?) Metallica: nem is háborodott fel rajta senki ellentétben azzal a szarviharral, amit Hetfieldék kaptak a nyakukba.
Igaz, Kirkwood hangja legrosszabb esetben maximum unalmas, ellentétben Reed a Lulu-lemezen hallható, minden kontrollt nélkülöző gajdolásával, amit még én is elrettenve hallgattam, pedig alapból nagyon Reed-párti vagyok.
Visszatérve az Eyes Adrifthoz: a fentiek miatt vált elfeledett klasszikus helyett egyfajta kihagyott lehetőséggé az albumuk. Én nagyon megszerettem ugyan, de nekem is tíz évembe telt: akkor, amikor aktuális volt, nemcsak azért nem tudtam volna vele mit kezdeni, mert el se jutott hozzám, 2008-ban meg hiába jutott el, ha (akkor még) nem ragadott magával.
Azért nem írom, hogy jóra kellett hallgatni, mert nem lenne igaz: jó dalok ezek, de ahhoz, hogy ez a felületes hallgató számára is azonnal egyértelmű legyen, hiányzik a karakter és az átütő erő az énekből.
A Mad Season projekt szintén egy szem Above című lemeze pont azért vált kultikus, felturbózott évfordulós újrakiadást is megért klasszikussá, mert nemcsak jó dalai voltak, de Layne Staley személyében egy ezer közül is felismerhető énekes szólaltatta meg őket.
Aki ráadásul, csakúgy, mint a projekt többi tagja, nemcsak világsztár volt, de aktuális is: a lemez megjelenésekor, a grunge hullám épp csak kezdődő lecsengése idején, 1995-ben egy Alice In Chains, Pearl Jam és Screaming Trees-tagokból verbuvált, ráadásul jó zenét is játszó banda egész egyszerűen sikerre volt ítélve.
Mindebből 7 évvel később az Eyes Adrift-nek már semmi sem jutott: az évtized közelsége miatt még nem volt '90-es évek nosztalgia, a zenekar tagjai már rég nem voltak aktuális sztárok, egyikük sem zseniális énekes, ráadásul a múlt kísértete, a kiadatlan dalt tartalmazó Nirvana-válogatáslemez 2002 októberi megjelenése és annak óriási sikere nem felemelte, hanem még jobban eljelentéktelenítette az Eyes Adrift próbálkozását: a You Know You're Right mellett egyszerűen a teljes EA-lemez vérszegénynek tűnt. (Érdekes persze eljátszani a gondolattal: meddig jutott volna az EA, ha tíz évvel korábban, a Nirvana-láz kellős közepén jelent volna meg a lemezük?
Más kérdés, hogy akkoriban ugyan mikor lett volna ideje Krist-nek egy külön lemezre...)
Ráadásul akkor jött ki a szintén nagy sikert arató negyedik Foo Fighters-album is, ami aktuális, friss zene volt és arra is emlékeztette az embert, a két Nirvana-túlélő mennyire más utat járt be Cobain halála óta.
Miközben Novoselic posztnirvana zenéi sokkal izgalmasabbak, sokszínűbbek és változatosabbak, mint a Foo Fighters kilenc lemez alatt végképp unalomba fulladó dolgai – csakhogy Grohl egyértelműen jobb dalszerző és énekes, ezért sikeresebb is, mint egykori társa.
Ennek ellenére (vagy éppen ezért) művészileg sokkal többre tartom az Eyes Adrift-et és sajnálom, hogy tagjai kudarcként élték meg, ezért nem is folytatták a triót: szerintem több volt vagy lehetett volna hármuk kreatív erejében, mint egy lemez.
Persze ott van az is, hogy ha album és turné egyaránt bukás, akkor mi motiváljon három zenészt, aki valószínűleg (és egyébként joggal) méltatlannak érzi nulláról újrakezdeni egy csőd szélén táncoló zugkiadónál azzal a múlttal a hátuk mögött és akik nem akarnak, sőt akiknek igazából már nem is kell semmit bizonyítaniuk, mert a korábbi életművük önmagáért beszél?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://virettapark.blog.hu/api/trackback/id/tr613881328
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.