Ez az album volt meg tőle legelőször (leszámítva ilyen-olyan válogatásokat) és hosszú ideig csak ez meg a Rock ’N’ Roll, mindakettő bakelitről másolva, dehát azon a lemezen nem saját dalok vannak. Sokszor van, hogy az a lemez válik örök kedvenccé egy előadótól, amit először hallott az ember, de ha mégsem, az biztos, hogy másképp viszonyul hozzá, mint bármelyik későbbihez, hiszen az adott album volt az, amivel megismerte és megszerette azt a zenét. Én azonban nem elsősorban emiatt tartom kedvencemnek máig, hanem mert ez a legkerekebb, legegységesebb dalfűzére, színvonalzuhanás és töltelékdal nélkül. (Nyilván egy hardcore Lennon-fan az Imagine-re köpköd és -mondjuk- a Two Virginst írja első helyre, de én annyira azért nem vagyok keményvonalas.) Sokak szemében ez A Lennon-lemez, a címadó pedig A Lennon-dal, bár a Yokoval felesben készített Double Fantasyból bizony többet adtak el – pedig meg sem közelíti az Imagine szintjét, viszont Lennon halálakor az volt az aktuális album (nagyon is friss volt, éppcsak, hogy megjelent) és a világméretű gyász miatt az emberek villámgyorsan szétkapkodták. Kilenc évvel korábban az Imagine sikere még kizárólag a zene zsenialitásában rejlett. Igazán tökéletes persze akkor volna, ha az eggyel korábbi album nyers hangzásával rendelkezne. Szívesen meghallgatnék egy spectortalanított stripped verziót.

Ha nem lenne rajta a Hold On és a My Mummy’s Dead, ez lenne a kedvenc Lennon-lemezem, de hát rajta van az a két inkább dalkezdeménynek, mint komplett dalnak tűnő reszli – bár talán igazságtalan tölteléknek nevezni őket: alig 3 perccel növelik a lemez játékidejét. A többi dal nyers, szívbemarkoló, maróan őszinte és az ereje teljében levő Lennont mutatja, aki épp leszámol addigi élete összes árnyával anyja halálától egészen a Beatles-álom elmúlásáig, mégha mind végigkísér(tet)te valamilyen formában a későbbi éveit is. Ez a lemez párhuzamba állítható a nála jóval gyengébb Double Fantasyval is, amely szintén újrakezdést jelentett, igaz egy gyökeresen más élethelyzetből, s a jelen albumot nyitó vészjósló harangkongás 10 év alatt barátságos csilingeléssé szelídült: bezárult a kör.

A Bring On The Lucie c. dalt leszámítva csak annyi kivetnivalót találok ezen a lemezen, hogy túl sok lassú szám van rajta, elkélt volna még pár Tight As- vagy Meat City-féle rockosabb tétel. Feszes, egységes lemez még így is: az egykori B-oldal hibátlan, ahogy van, a Mind Games pedig a legjobb az albumon, nem hiába címadó: Lennon szövege és éneke egyaránt zseniális, tízpontos refrénje van, csodálatos, ahogy kiereszti a hangját a Mind Games szavakat énekelve.

 

Azért nem lett megosztott harmadik, mert több félig sült dal van rajta, ezáltal kevésbé egységes, nem hallgattatja úgy magát, mint elődje. Érdekes, hogy pont az album két slágerével vannak fenntartásaim elsősorban: a Whatever Gets You Thru The Night-ot hiába volt Lennon élete egyetlen No. 1. szólószáma ugyanúgy közepes dalnak tartottam mindig is, mint első posztumusz listasikerét, a (Just Like) Starting Overt, hiába zongorázott előbbiben Elton John. Lehet, hogy pont ez a baj? A #9 Dream-nél viszont tudom, mi zavar: a refrénben hallható értelmetlen szellemének (az a böwakawázás), anélkül remek dal lenne, így viszont szívem (fülem) szerint mindig áttekerném. Bár lenne belőle olyan változat is, amiben lekeverik azt a részt! Ha van valóban fölösleges dal a lemezen, az mindenképpen a Beef Jerky c. instrumentális és az egy évvel későbbi Rock ’N’ Roll lemezt előlegező (és ott teljes pompájában szereplő) Ya Ya c. feldolgozás. Julian Lennon dobol benne, kedves gesztus lemezre tenni, de értelme csak azért volt, hogy három másik társával együtt egyértelműen eldöntse: a Mind Games jobb lemez még akkor is, ha a Steel And Glass leiskolázza a Tight As-t és a Meat City-t. (Azt még nem sikerült eldöntenem, a What You Got Meat City-utánérzése jobb-e, mint az eredeti dal…)

 

Tíz évet ugrunk az időben, de ez csak az album felére igaz, hisz a minket érdeklő részt illetően csak hatot. Igaz ugyan, hogy ez a Double Fantasy „ikertestvére”, mégsincs megosztva e hely, mert nem egypetéjű ikrek. Bár a Double Fantasyról több Lennon-dal szerepelne a top tizes listámon, mint erről a lemezről, mégis ez került előbbre. Ennek több oka is van. Egyrészt hiába vannak ott olyan dalcsodák, mint a Woman vagy a Watching The Wheels, ha az I’m Losing You és a Dear Yoko sokkal jobban esik anthologys ill. akusztikus verzióban, tehát nem úgy, ahogy eredetileg megjelentek. DF tehát ilyenformán eddig kettő nullra vezet, de M&H az I’m Stepping Out és az I Don’t Wanna Face It c. remekekkel egyenlít, az pedig végleg eldönti a meccset, hogy utóbbi album egyben is élvezhető, míg a DF-t Yoko dalai miatt elég embertpróbáló skipelés nélkül végighallgatni. (Félreértés ne essék: a fél lemezt itt is Yoko uralja, viszont minő meglepetés: egész hallgatható dalokkal. Más kérdés, hogy önmagukban ezeket sem hallgatnám.)

 

Mint fent.

 

Miután alig két évvel korábban John kijelentette, hogy többek között már Bob Dylanben sem hisz, ezzel a lemezzel valahogy mégis mintha Zimmermann babérjaira törne - igaz, a jó Bob sosem engedte mikrofonközelbe egyik feleségét sem. Talán Lennon is itt követte el a hibát, mert nincs még egy lemeze, amin közösen írta volna Yokoval a dalait, bár mint láttuk, megosztott lemezt később is készítettek, amik a közönséget is megosztották, mégha nem is annyira, mint jelen esetben. Nincs még egy John Lennon-lemez, amin ennyi alapvetően jól megírt dal volna ilyen rosszul előadva. (Pontosítok: rosszul megírt dalt eleve nem vett fel, ahogy Yoko közreműködése nélkül rossz előadás sem került lemezre tőle.)

A New York City című kvázi-címadó nagyon jól sikerült minden tekintetben (szöveg és zene egységben, simán odaállítható a szövegében hasonló The Ballad Of John And Yoko mellé), a lemezt nyitó Woman Is The Nigger Of The World szintén remek lett: a Power To The People modorában a nép helyett a nőknek kér hatalmat, vagy legalább esélyt, mint az első feminista popdal. Ez a két dal az az albumon, ami amellett, hogy jól van megírva, hibátlan előadásban is hallható. Az Attica State, a Sunday Bloody Sunday, a The Luck Of The Irish vagy az Angela c. dal se volna reménytelen, ha Yoko helyett John hangja szólna bennük. Érdekes módon a Sisters O Sisters és a Born In A Prison már-már üdítően hat, mert azok eleve közepes dalok, nem Yoko hangja teszi őket azzá, más éneke sem tudna csodát tenni velük, mert egy dilettáns féltehetség (Yoko) szerzeményei. (Ha a hölgy 30 évvel később születik és Thom Yorke-hoz megy feleségül, majd vele készít közös lemezeket, azokról nem lógna ki egyik dala sem, de hát dalszerzői-előadói karrierje szempontjából élete pechje, hogy egy Lennon-szintű zsenivel bútorozott össze és az ő dalai mellett kellett bizonyítania saját számokkal. Ugyanakkor élete mázlija is a Mrs. Lennonság: így a fél világ hallgatja egyes dalait, igaz, fogcsikorgatva és falat kaparva, de a hallgatottság tényét tekintve mindegy, hogy hogyan: lényeg, hogy hallgatjuk.) A fenti (egyedül Lennon által vagy Yokoval közösen írt) dalok tragédiája pont az, hogy csak érezni lehet a bennük rejlő lehetőséget, hallani nem igazán. Bár némelyikben Yoko csak a refrénben énekel, ez is pont elég ahhoz, hogy tönkrevágja a dalt. Az albumzáró We’re All Waterben meg egyenesen gondoskodik róla, hogy az embernek nemhogy azonnal, de nagyjából soha többé ne legyen kedve meghallgatni a lemezt (ahogy hasonló okokból a Live Jamet sem), aminek mérlege két klasszikus, három Yoko-dal és négy kihagyott lehetőség (magyarán Yoko nélkül ez a lemez POB-szintű is lehetett volna), meg bónusznak a szövegében igazán jószándékú, zenéjében azonban rém unalmas, monoton blues John Sinclair, mint az életmű egyetlen Yoko-mentes, mégis közepes dala. (Listám utóbbi három helyezettjéből egész pöpec lemezt lehetne faragni: innen a NYC és a Woman Is… kerülne rá, DF/M&H albumokról jönne minden Lennon-szám, már csak egy jó dalsorrendet kell összeütni és mehetne is az album a 4. helyre Walls And Bridgest előzni.)

 

Nincs mégegy lemez a lennoni életműben (a Beatles diszkográfiát is beleértve), amin ne szerepelne saját dala, itt azonban gyerekkora kedvenceit játssza hallhatóan nagy kedvvel, katalógusában a legtáncolhatóbb darabbá téve így az albumot. Nincs mégegy lemeze, amin ennyi fúvós szerepelne, de ide illik is. Elég, ha annyit mondok, hogy még egy magamfajta botlábúnak is kedve támad(na) végigrokizni a lemez teljes játékidejét. Az összes általam eredetiben is ismert dalra köröket vernek ezek a verziók és nincs nagyobb elismerés, amit egy ilyen jellegű kiadvány kaphat. Lennon páratlan tehetségét dicséri, hogy még egy Stand By Me-szintű klasszikusból is máig friss és érvényes változatot tudott csinálni. Ha ő írta volna ezeket a dalokat, az 5. helyen volna a korong, így bónuszként került a lista végére, holott ez volt az utolsó olyan lemeze, amit unalom és bosszankodás nélkül végig lehet hallgatni: egy hang nem sok, annyi Yoko sem szerepel rajta.