Guns N' Roses - Chinese Democracy (2008)
Címkék: guns n roses chinese democracy axl rose
2014.03.09. 14:39
Mottó: „Seems like forever and a day.” (Guns N’ Roses: Prostitute) Íme a lemez, ami jóformán mindenkinek csalódást okozott. Aki ’91-ben maradt le, annak azért, mert másra számított stílusban, hangzásban és színvonalban is. Aki szorgosan hallgatta a kiszivárgott dalokat, annak azért, mert mire végül megjelentek, talán már meg is unta őket és kevesellte az újdonságokat az albumon. Hisz nekünk csupán három dal jelentett újdonságot: Sorry, Scraped és This I Love. Magunkra vessünk, mondhatná erre Axl és végül is igaza lenne. Persze, ha biztosan tudtam volna, hogy a lemez egyáltalán valaha megjelenik, türelmesen kivárom, de ahogy telt az idő, egyre kevésbé tűnt úgy. Még a hivatalos honlapon bejelentett 2007. március 6.-i időponthoz képest is csúszott több mint másfél évet!Íme a lemez, amit szanaszéjjel hallgattam. Kevés ilyen van, 4-5 lehet összesen, de ez az egyetlen közülük, amit végül sikerült is megunnom. Nem azért, mert már a megjelenése előtt két évvel is mindennapi kenyeremnek számítottak a kiszivárgott demók. Nem is azért, mert a megjelenése utáni másfél évben mindennap meghallgattam a lemezt legalább egyszer.Nyilván ebbe a nagy eufóriába elég komolyan belejátszott, hogy 17 év után új album jelent meg Axl Rose-tól, ráadásul Guns N’ Roses név alatt. Még ha tudtam is, hogy ő az egyedüli tag a banda fénykorából, a legendás név hatása alól így sem tudtam kivonni magam.(Aztán jött a csömör és 2010 nyara óta nem volt meg az évi egy meghallgatás sem.)A hiba a dalokban van. Bár nagyon szerettem őket, nem állták ki úgy az idő próbáját, mint az Appetite és főleg a két Illusion dalai. Azokat sosem fogom tudni „unalmasra hallgatni”, annyira zseniálisak.A CD minden dalának alapvető hibája a hangzás. Nyoma sincs annak a minden szempontból etalon sound-nak, mint az Illusion-ökön. Az a hangzás ma is megállja a helyét, egyáltalán nem idejétmúlt, nem érezni rajta az elmúlt 23 évet. Kortalan. Tökéletesen bevált volna a CD esetében is – csakhogy a beleölt sokmillió dollár ellenére tompa, nem elég erőteljes a hangzása, sehol az a markáns dobsound, ami Matt Sorum idejében alap volt – és nemcsak a dobgép miatt: ahol élő dob szól, ott is ez a helyzet.Korábban nemcsak fazonban, de zenében, hangzásban is jellegzetes volt a zenekar. Most az arctalan stúdiózenészek mellé minden egyéniségtől mentes jellegtelen hangzás és zene társul. Ami karaktere van a daloknak, az mind Axl-től ered hangzásban és dalszerzésben egyaránt. Ha a Guns ’94 körüli szétesése óta kijött volna 3-4 lemez Axl-től, akkor nem kéne ennek az egy szem albumnak eleve is teljesíthetetlen elvárásoknak megfelelnie. Akkor elvárható lenne, hogy a helyén kezeljük, így viszont lehetetlen. Ugyanúgy más lenne a helyzet, ha a borítón Axl neve állna. De nem az áll – feltéve persze, hogy nem saját magát tartja Guns N’ Roses-nak. Kiindulva abból, hogy GN’R név alatt jött ki ez a minden ízében szólólemeznek tűnő album, sajnos úgy tűnik, hogy de…Ez a világ legdrágább lemeze. A soha meg nem jelenő album, ami végül mégis megjelent.Több mint öt év távlatából talán már objektíven tudom látni, úgyhogy ez itt pedig a világ „legmegkésettebb” lemezkritikája. Passzol ahhoz az albumhoz, ami több mint tíz évet késett.Végül is milyenek ezek a dalok önmagukban, megpróbálva túllépni az elhibázott hangzáson? Megunhatóak, sajnos. Axl-től szokatlan ilyet tapasztalni.Annyit viszont mindenképpen megérdemelnek a számok, hogy szépen sorra vegyük őket, ha már Axl-nek annyira fontosak voltak, hogy másfél évtizedig elszöszmötölt rajtuk. CHINESE DEMOCRACYKapásból a címadóval indítunk. Axl most először emel ki egy dalt a többi közül és teszi a lemez címévé. Ez lenne talán az album legerősebb, netán legjellemzőbb dala? Korántsem. Sokkal inkább számít egyedülállónak, ugyanis ez az egyetlen olyan dal, aminek politikai tartalmú szövege és egyáltalán nem kiugró refrénje van: szinte belesimul a dalba. Persze az azért hatásos, ahogy az egyperces intró után Jungle-módra szaggatott gitárral valósággal berobban a zenekar. Vicces, hogy ez az indítás az egész dal leghatásosabb része. Az pedig döbbenetes, hogy állítólag fél évbe is beletelt, mire Axl elégedett lett a dobhangzással. Állítólag a Smells Like Teen Spirit (közelebbről Dave Grohl) dobsoundját akarta elérni ebben a dalban. Ki kell, hogy ábrándítsam: nem jött össze, hiába keverte Andy Wallace a lemezt, aki anno a Nevermindon is dolgozott. Nem tudom, Rose mit hallhatott, de a végeredmény az itt minden, csak nem kiugró. Biztos nincs elég vájtfülem, de én semmi különbséget nem hallok a CD és a lemez többi dala közt dobhangzásban. A gitárok sem elég erőteljesek. Ugyanez igaz mondjuk az egész albumra.(Anélkül, hogy elvesznénk a számokban: a Nevermind elkészítésének teljes költsége 120 ezer dollár volt. Az a hangzás 23 évvel később ugyanúgy etalon, mint az Illusion-é. Axl annak az összegnek több mint százszorosát (!!) tapsolta el a ChiDem-re, aminek a hangzása mégsem vált etalonná. Már 2008-ban sem számított annak.) SHACKLER’S REVENGESokáig nagyon tetszett ez a dal, mára viszont meguntam. Tilos lett volna ennyiszer hallgatni. Be kellett volna osztani ennyi hallgatást másfél év helyett négy évtizedre, mondjuk. Ez a dal avul legjobban mind közül, hiába, hogy Axl a teljes vokális repertoárját felvonultatja benne (ebből a szempontból az egész lemez legváltozatosabbja ez a dal) és, hogy az előző számmal ellentétben itt a refrén egyáltalán nem simul a dalba. Értem én, hogy ilyen ipari rock akar ez lenni és fényévekkel jobb is lett, mint az Oh My God volt, mégis nagyot dobna rajta egy természetesebb hangzás és egy Slash-módra felépített szóló a sehova se tartó ötlettelen virgázás helyett. Sajnos több dalban is beleesik abba a hibába az aktuális gitáros, hogy nem hangulatból, érzésből, hanem technikából játszik, mert Axl azt mondta, „kell” egy szóló a dalba. Persze a lemez hányatott sorsát ismerve a legtöbb számban végül nem is azok játszanak, mint akik megírták és nem lehet könnyű érzéssel telítve eljátszani mások témáit. Slash régi szólói amiatt is páratlanok, mert sokszor improvizált, szóval tényleg érzésből játszott és ezt hallani is, rengeteget hozzátesz a dalokhoz. Innen pont a tehetséggel és technikai tudással ötvözött spontaneitás hiányzik, minden olyan kiszámított, szerkesztett. Szóval tényleg hiányzik Slash – minimum a szólókból. Izzy pedig a szerzők közül… (Gondolná bárki, hogy ezt a dalt öten írták?) Mondjuk pont ezzel a dallal nem is tudna mit kezdeni, annyira távol áll tőle. BETTEREz az első dal itt, amit maradandónak érzek. Axl először hozza ki a maximumot aktuális lehetőségeiből. Nehéz dolga van az igaz, de ebből a számból is hallatszik, hogy nem reménytelen a helyzet. Nagyon fogós dal modern ízekkel. Már első hallásra is tetszett (még demókorában, 2006-ban) és ma is jó dalnak tartom. Persze a hangzás itt is lehetne erőteljesebb. Dalszerzés szempontjából ez egy kerek dal felesleges részek nélkül, a gitárszóló is jó lett. Személyes GN’R Top 30 listámon mindenképp helye van a számnak. A lemezen talán ez áll össze minden szempontból a legjobban. Youtube-on van egy instrumentális, zongorás feldolgozás, ami konkrétan annyira jó, hogy bárcsak eljutna Axl-höz, hátha felvenné egy szál zongorával, énekkel. Ki tudja, lehet, hogy eleve úgy is írta, csak nem akart egy újabb zongorás balladát? Dehát ha abban erős? Bele kéne törődnie, ahogy nekünk is. :) STREET OF DREAMSEredetileg The Blues volt a címe, kár volt átnevezni, nem is értem, miért kellett. Persze mást is sajnálok vele kapcsolatban. Ez lenne az első vérbeli GN’R-dal, igazi zongorás ballada az Illusion vonatkozó számainak modorában – de sajnos nagyon lerontja Axl hangja a versszakokban. Egész egyszerűen azért, mert olyan, mint a koncertfelvételeken, amikkel nekem mindig csalódást is okozott, mert élőben egyszerűen nincs olyan jó hangja, mint lemezen. De most már ez sem igaz. Nem azért, mert koncerten felnőtt a stúdiós teljesítményéhez. Éppen ellenkezőleg… Nem létezik, hogy ne lehetett volna feljavítani (pláne ennyi pénzből…), azt meg úgyse hiszem el, hogy ez már a feljavított hangja. A gitárszóló után legalább hallgatható. Azt a részt tuti máskor énekelte föl. Amikor magas hangon nyomja, az kimondottan király itt. Amúgy egyből nagy kedvencem lett ez a dal, amikor először hallottam a 2001-es riói koncertfelvételt és nagyon vártam, hogy a stúdiós változatot is hallhassam végre. Úgy éreztem, ez helyből Guns-klasszikus, simán ott lehetett volna a UYI-n (és ez óriási nagy szó). Sajnos ettől a dicsérettől végül Axl éneke fosztja meg a számot. Pedig dalszerzés szempontjából ez is hibátlan, a lehetőség egyértelműen benne van. Most újrahallgattam a riói verziót és ott, élőben jobban énekel Axl, mint a végleges, lemezre került változatban. Döbbenet. Ilyen tényleg nem volt korábban. Normális énekkel viszont ordítana egy klipért és nagy sláger is lehetett volna, egyfajta méltó visszatérés. De végül se ehhez, se máshoz nem készült klip. A Betterhez mondjuk igen, csak CD-módra annak is úgy kellett kiszivárognia, máig sem adták ki hivatalosan. IF THE WORLDKell némi zenei értelemben vett perverzió ahhoz, hogy az embernek megtetsszen egy ilyen dal Guns N’ Roses név alatt. Van benne spanyolgitár, zongora, vonósok, funkys basszus, talán erre mondta valaki, hogy pornófilmzene-szerű. Nagyjából igen, de jó kis dal azért. (Egyébként tényleg szerepelt filmben, még ha csak a stáblista alatt is: a Hazugságok hálója legvégén hallható volt a fele, mintegy ízelítőként az érkező lemezről.) Érdekes módon a lemezen talán itt dörren meg először jól a gitár, a szóló is hozzátesz és Axl is jól nyomja. Mint láttuk, sajnos ezek egyike sem evidens, bár az kellene legyen. (Valahol abszurd, hogy külön ki kell emelni: jó a gitárszóló és Axl hangja is. Régen még a töltelékdaloknál is ez volt az alap!) THERE WAS A TIMEVolt idő… Volt idő, amikor a Guns N’ Roses számított a világ legnagyobb zenekarának és sorozatban „gyártotta” az ilyen zseni számokat. Ez az a dal, amihez aztán tényleg bűn volt nem csinálni klipet. Nem maradt rá pénze Axlnek vagy annyi klipet csinált korábban, hogy besokallt? Mással nemigen lehet magyarázni, hogy egy ennyire méregdrága albumnak végül semmi promóciója se lett. Hacsak a már 2001-ben elindult „lemezbemutató” turnét nem tekintjük annak…Sokáig egyébként csak TWAT-ként ismertem a dalt. Emlékszem, milyen furának tűntek ezek a dalcímek 2005-ben. TWAT meg IRS… Gondoltam is magamban, biztos ezek a furcsa címek is az új irányvonalat hivatottak jelképezni. Aztán kiderült, hogy a TWAT nem PICSA, hanem egy elég nosztalgikusnak ható kijelentés, az IRS meg olyan, mintha APEH (ill. ma NAV…) lenne a címe. A TWAT szövegének nosztalgikus hangulata leginkább akkor érezhető, amikor Axl a dalcímet énekli olyan elnyújtva – abból mintha a múlt utáni sóvárgás érződne ki, szöges ellentétbe állítva így a dalt a 17 évvel korábbi Yesterdays-szel, ahol még pont a múlt értéktelenségéről énekelt. Egyértelműen ez a szám az album csúcspontja. Tökéletes – lenne dobgép nélkül. De annyira zseniális, hogy még ez is alig árt neki. Ez az egyetlen szám a lemezen, aminek konkrétan zseniális gitárszólója van. A többinél legjobb esetben is csak nagyon jóról beszélhetünk, itt azonban (az azóta már az extagok hosszú sorát gyarapító) Buckethead és Robin Finck is nagyon odapörkölt. Ketten itt kitesznek egy formában lévő Slasht. Iskolapéldáját mutatják be annak, hogyan emelhet a felhők fölé egy eleve zseniális dalt pár jól elcsípett, érzéssel feljátszott szóló. Innen maximum Matt Sorum dobsoundja hiányzik. Itt egész egyszerűen azt halljuk, ahogy az aktuális tagok felnőnek a nagy Axl Rose-hoz. Ha van megunhatatlan dal az albumon, ez az. Bárcsak az egész lemezen ez lenne a színvonal! De ez a szám egyszeri csoda az újkori Guns N’ Roses (eddigi) pályáján. Viszont helyből GN’R Top 10-es lett nálam, sőt lehet, hogy Top 5-ös, ami elképesztő nagy szó. Az Axl által valaha írt öt legjobb dalban mindenképp benne van nekem. CATCHER IN THE RYEÉrdekes, ez a szám tetszett, amikor demóként hallottam, de a lemezen, pláne egy ilyen dalcsoda után unalmasnak hat, nagyon el is nyújtják. Ez az egyik olyan, amit én biztosan lehagytam volna innen. Nincs vele nagyobb baj, csak vérbeli töltelék. Egyszerűen semmi sem történik benne. Talán meg kellett volna tartani a Brian May által játszott gitárrészeket, mert az megmenthette volna az unalomba fulladástól. Mindenesetre egy új keverés, ami jobban kiemeli a zongorát, biztos jót tenne neki. SCRAPEDSzerintem ez egy jó kis dal, zeneileg a címadó, szövegében úgy nagyjából az IRS vonalán. Az intrója elég meglepő, de jó. A zenéje is tök oké, épp csak Axl hangja hat műanyagnak sajnos. Lehet, hogy van rajta valami effekt? RIAD N’ THE BEDOUINSA címadóhoz hasonlóan sejtelmes intró, még a szaggatott gitártéma is hasonló az elején, aztán az is, ahogyan berobban a zenekar. Jelentős különbség viszont, hogy ez a dal töltelék. Sose szerettem, pedig annyira nem is gáz azért. Jobb, mint az Oh My God és pláne jobb, mint a szerencsére végül csak koncertről ismert Silkworms. Mégis: ahogy azok lemaradtak az albumról, ez sem hiányozna róla. Csak a színvonalat rontja és a játékidőt növeli. SORRYVan ennek a dalnak valami egyedien sejtelmes hangulata, amit nagyon szeretek. Egy kritikában úgy jellemezték, hangulatilag olyan, mint a szobán átkanyargó cigifüst és szerintem ez egy nagyon találó hasonlat. Jó dal, jó szöveg és itt a hangzás is rendben van (mint láttuk, ez ritka kivétel). Egyedül Axl hangjával nem vagyok kibékülve itt sem. Sajnos az egész lemezen nincs komplett dal, ahol régi önmagát idézné. Sorokban esetleg, de alapvetően fáradtnak tűnik a hangja. Itt is mintha valami effekt volna rajta, valahogy olyan töredezettnek tűnik – nem igazán tudom megfogalmazni, mi zavar benne, de valami nem stimmel. Bármennyire is tetszik ez a szám, nekem nem ez vált az album emblematikus dalává. Ettől függetlenül ez a lemez egyik legjobbja: lassú, de nem zongorás, hanem gitáros, igazi „power ballada”. Nem smárolós lassú, hanem inkább vedelős. Nagyon jó a gitárszóló, nemcsak, mert nem céltalan tekerés, hanem mert a dal többi részéhez hasonló markáns hangulata van és itt végre megint érzéssel telített gitárjátékot hallunk. Még Slashnek se lenne kifogása ellene, esetleg a szöveg zavarná, mert róla szól. Axl elereszt benne egy rövid és elég fáradt füttyszót is. (Ti. „Fütyülök rád, Slash.” :) IRSDemókorában szintén nagy kedvenc volt, itt is nagyon vártam a végleges verziót. Aztán megint csalódtam. Maga a dal tetszene továbbra is, csak a hangzás vagy a keverés lett elszúrva. Mindig nagyon bejött a refrénje, de sokkal kiugróbbnak kéne lennie. Jó hangzással, jó keveréssel a lemez egyik legjobbja lehetne, mert dalszerzés szempontjából nagyon is jól sikerült. Nagy kár, hogy nem hoztak ki belőle többet. MADAGASCARA The Blues mellett ez az a dal, ami miatt tűkön ülve vártam a lemezt és ugyanúgy csalódnom is kellett benne sajnos. Elsősorban Axl hangja rontja le a rióból ismerős verzióhoz képest. A dal intrójának hangzása, dallama és a belőle sugárzó fenségesség viszont itt is feledhetetlen és az album legmarkánsabb, legkarakteresebb pillanatát eredményezi. A TWAT mellett ez az intró a lemez emblémája számomra, elsőként mindig ez ugrik be, ha a CD-re gondolok. ’91 óta Axl legjobb dallamötlete. További pozitívum, hogy itt igen erőteljes a dob (még ha csak dobgép is), viszont cserébe sajnos elég monoton. Míg élőben a közepén hallható szövegfoszlányok plusz drámaiságot vittek a dalba, a lemezverziót inkább csak leültetik. A koncertfelvétel méltóságteljes hömpölygése sajnos itt álmosító nehézkességgé válik. Az biztos, hogy alapból UYI színvonalú dal, sőt, nemhogy nem lógott volna ki azokról a lemezekről, de ha ’91-ben jelenik meg és klipesítik, ma ugyanolyan klasszikus és sláger volna, mint mondjuk az Estranged (persze bármennyire jó is, nincs vele azonos szinten). Amíg meg nem jelent a lemez, biztos voltam benne, hogy a Blues és ez klipes dal lesz majd és modernkori Guns-klasszikus. Aztán a megjelenéskor már eleve az meglepett, hogy eldugták a legvégére, pedig azt is biztosra vettem, hogy harmadik-negyedik dal lesz az albumon. Erre tizenkettedik lett. Azóta se értem. THIS I LOVEA lemez legrégebbi dala, Axl már ’92-ben emlegette, mint legfrissebb szerzeményét. Zeneileg („zongorailag”) nagyon jó, de sajnos még így is a TWAT zsenijének antitézise. Katasztrofális Axl-ének és odakozmált Finck-szóló, utóbbi azt mutatja meg, hogyan lehet egy eleve ingatag dalt totálisan romba dönteni. Értem én, hogy Axl a dal szövegi-zenei drámaiságát szerette volna kihangsúlyozni ezzel a megrázónak szánt énekkel, de fejhangú visítása legjobb esetben is csupán idegesítő. (Legrosszabb esetben meg nevetséges.) Éppen elég kifejező tud lenni Axl hangja pár fokkal mélyebb hangtartományban is. Valaki igazán szólhatott volna neki… Nem szólt, így lett egy nagyon jó alapötletből a Titanic rockzenei megfelelője: Axl hangja a hajó, Finck szólója a jéghegy, a zongora meg a drámai aláfestés. PROSTITUTEA demóról azt hittük egy darabig, hogy az agyonajnározott This I Love-val van dolgunk, mert azzal a címmel szivárgott ki a netre, de a dalszövegből kiderült, hogy ez bizony a Prostitute. Szeretem, ahogy véget ér a dal, hihetetlen nyugalmat áraszt az utolsó másfél perc, jó végszó egy ilyen elég kimerítő lemezhez. Pár korábbi dalhoz hasonlóan erről is úgy gondolom, hogy jó szám, csak a keverés eléggé lerontja: jobban ki kellett volna emelni a zongorát és a vonós részeket. (Hogy markáns, élő dobhangzás kéne a pizzásdoboz-püfölést megszégyenítő dobgép tompa puffogása helyett, azt már nem is említem, annyira magától értetődő sajnos.) Esetleg az sem ártott volna, ha Axl tesz még egy próbát az énekkel. Röviden összefoglalva négy csoportba sorolnám a lemez dalait.Emblematikus dalok: There Was A Time, Madagascar. (Elsőre mindig is ezek fognak beugrani erről a lemezről.)Maradandó dalok: Better, Street Of Dreams, Sorry. (Csak egy fokkal maradnak el a két már említett számtól: dalszerzés tekintetében ezek is perfektek, még ha nincs is bennük Madagascar-szinten jellegzetes karakter vagy TWAT-szintű zsenialitás.)Jó dalok: Chinese Democracy, Shackler’s Revenge, If The World, Scraped, IRS, Prostitute. (Igen, ezek is jó dalok, de „semmi extra”, mert az a mágia, az a kis plusz hiányzik belőlük, ami Axl dalait ’91-ig és többé-kevésbé az említett öt dalban is jellemzi. Hozzá kell tenni persze, hogy simán „csak” jó dalt írni se könnyű. Viszont egy zsenitől az kevés.)Kuka: Catcher In The Rye,Riad N’ The Bedouins, This I Love. (Menthetetlennek innen csak a Riad-ot érzem: egyszerűen felesleges, mert csak a címadó gyenge utánérzése. A Catcher-ben és főleg a This I Love-ban viszont benne volt a lehetőség, hogy jó dalok legyenek, de ebben a formában nem lett volna szabad lemezre kerülniük, mert feleslegesen növelik a játékidőt: előbbi untatja, utóbbi bosszantja az embert és egyik érzésre sincsen semmi szükség.) A dalszövegek általában jók, szinte mindben találni emlékezetes sorokat, de ha azokra is kitérnék, senki sem olvasná végig ezt a kritikát, olyan hosszú lenne. Így is feszegeti a határokat – pont, mint a lemez, amiről szól...Axl hangjával valahogy egyik dalban sem vagyok kibékülve. Valami mindenhol zavar benne. Tompának hat régi önmagához képest, hiányzik belőle az a karc, megkopott és nem értem, miért nem javítottak rajta vagy miért nem próbálkozott jobban. Nem egy dalt az ő teljesítménye ront le sajnos. Nem érzem a milliókat ezeken a számokon. Az Illusionök hangzása sokkal kevesebb pénzből is tökéletes lett, ez az album viszont hiába volt méregdrága, szedett-vedettnek és befejezetlennek hat. Nem érezni rajta Axl sokat emlegetett beteges perfekcionizmusát. Éppen ellenkezőleg: minden dalban találni valami kivetnivalót vagy a hangzás vagy az ének vagy a dalszerzés terén. Érdekes módon olyan nem nagyon van, hogy egyszerre mindhárommal gond lenne és ettől csak még bosszantóbb az egész, mert valamilyen szempontból minden dal egy kihagyott lehetőségnek számít. A teljes lemez igazi állatorvosi ló (de legalább nem „döglött ló” – az egy másik albumon van :). Bármennyire odavagyok a TWAT-ért, a dobok pizzásdoboz-hangzása ott is sokat elvesz az élményből. Hiába rajonganék a Street Of Dreamsért és Madagascarért, ha Axl hangja szétbarmolja őket. Stb, stb…Azt már nem is mondom, mekkora hiba volt 2008-ig tologatni a megjelenést. Ez tényleg teljesíthetetlen elvárásokat generált és az elvárások súlya még akkor is agyonnyomta volna a lemezt, ha az Illusion harmadik része lenne. Persze éppen Axl talán annak szánta…Egész más lenne a megítélése, ha megjelent volna tíz évvel korábban. Más kérdés, hogy akkoriban hány dal volt meg a lemezből. 2003-ban viszont simán kijöhetett volna Tom Zutaut szerint is, aki akkor dolgozott a lemezen. De gondoljunk bele, már ’98-ban is 7 éve volt az Illusion-ök megjelenésének, ami Tool- vagy Metallica-mércével mérve is sok, 2003-ban már 12 évnél tartottunk, ami extrém – a 2008-as megjelenés viszont már egyenesen abszurd agyrém kategória. Nincs az a várakozás, aminek meg tudna felelni 17 év kihagyás után. Ráadásul sajnos a CD több szempontból sem lett az a mestermű, mint amire számítottunk és aminek szánták.Félreértés ne essék: szerintem ez egy jó lemez néhol zseniális pillanatokkal, de többségében igenis megunható dalokkal. Persze a 17 év várakozás kicsit groteszk módon ugyan, de mégiscsak jót tett a fogadtatásnak: sokan sokkal-sokkal rosszabbra számítottak, ezért pozitívan fogadták az albumot. Persze még ez sem jelenti azt, hogy tetszett nekik, épp csak elismerték, hogy „ahhoz képest, mennyit tökölt vele, egész hallgatható lett”. Axl viszont állítólag „a világ legjobb lemezét” akarta megcsinálni, úgyhogy az ő egójának, elvárásainak valószínű kevés az a reakció, hogy „azért tetszik, mert sokkal rosszabbra számítottam” – mert ez inkább egyfajta fura megkönnyebbülést tükröz, mint rajongást. Úgyhogy a világ továbbra is valami olyan nagy dobást vár Axl-től, ami méltó saját legendájához: egy tényleg hibátlan lemezt vagy egy Guns reuniont. Utóbbi sajnos előbbi feltételének látszik…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://virettapark.blog.hu/api/trackback/id/tr825851241
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.