12 éves voltam, amikor 1996 nyarán először hallottam a Nirvana zenéjét. Nagyon-nagyon telibe talált. Az volt az első találkozásom a Beatles-ön és a Rolling Stones-on túli zenével, pontosabban akkor ért a felismerés, hogy van ennél vadabb rockzene. (Ez nem teljesen igaz, hiszen "hallomásból" ismertem már az AC/DC-t és a Guns N' Rosest, hírből meg a Metallicát is.) Úgy elkapott, mint azóta semmilyen más zene sem. Pedig sok van, amit nagyon-nagyon szeretek, sőt ma már többet is hallgatok, mint Nirvanát.
De a legnagyobb kedvencek (köztük Cobain-ék is) örökérvényűek.
Lehet, hogy ma már csak átlag havi egyszer teszem fel valamelyik Nirvana-lemezt, de akkor ugyanúgy lecsavarja a fejem, mint 20 évvel ezelőtt. Hallgatom és pontosan értem és érzem, miért szerettem meg, miért ad olyan sokat, miért nem tudom megunni.
Kurt Cobain ma lenne 50 éves.

Nagyon hiányzik a zenéből. Valami olyat tudott, mint senki más.
Kiérezhetőek a hatások a zenéjéből (ő sem tagadta őket soha), az a megfoghatatlan-megfogalmazhatatlan "lényeg" mégis teljesen eredeti, ezer közül is felismerhetővé teszi. A grunge stílusba sorolták (ő magát nem), de az Unplugged lemez és koncert túllépett a kategóriákon és Cobaint „szimplán”, mint a dalszerzőt mutatta – ebben rejlik a legnagyobb értéke. Megmutatta a torzítás és a zaj mögött a dalokat.
Zseniális dalszerző és előadó volt, amikor formában volt, zseniális hanggal: hallgassuk meg az Oh Me-t az Unplugged albumról egyrészt azért, mert kurva jól énekel benne, másrészt azért, mert megmutatja, hogyan lehet egy szarul előadott (de jól megírt) dalban meglátni egy jó dal ígéretét: az Oh Me eredeti, Meat Puppets-verziója közelében sincs a feldolgozásénak, annyira tönkre vágja Curt Kirkwood hangja az eredeti felvételt. Egy eredeti verziójában is jó dalból nem nagy kunszt jó feldolgozást csinálni – jelen esetben Cobain a pocsék előadás ellenére is meghallotta a dalban a lehetőséget. És tessék. Varázslat. Élete legjobb teljesítményét nyújtja benne – mondanám, ha nem lenne ott ugyanezen az albumon zárásként az a Leadbelly-blues. Vagy az In Utero-n a Heart-Shaped Box, egyik legjobb saját szerzeménye. Gyönyörűen énekel a versszakaiban. Írnék én mást, de hát egyszerűen gyönyörű.
És senki mást nem hallottam még torka szakadtából üvölteni úgy, hogy közben hangnemben marad, nem lesz hamis. Cobain erre is képes volt, halld mondjuk Stay Away vagy az Unplugged utolsó dalának (Where Did You Sleep Last Night) legvége. Nem volt képzett, tanult énekes, mégis minden megvolt a hangjában, ami kell. Egyszerre volt erőteljes és törékeny: hol hisztérikus, hol dallamos - hihetetlen kombináció.
20 éve keresem ugyanezt a fílinget, néha már nevetségesen. Mintha lehetne következő Nirvana vagy új Cobain. Amikor 2002 körül egy kritikában azt írták Chad Kroegerről, a Nickelback énekeséről, hogy „ilyen lenne a megkomolyodott Kurt Cobain” (utólag ezt a párhuzamot kikérem magamnak), hát én rohantam Silver Side Up-kazettát venni. Azóta se értem, mire gondolhatott a szerző. How you remind me helyett How does it remind you, kérdezhetném. Habár akkori füllel még be is jött néhány dal a lemezről, köze sincs ahhoz, amit én kerestem. Ez történt a Puddle Of Mudd első lemezével is, bár azért már szerencsére nem adtam ki pénzt. Nagyon-nagyon rossz, én kérek elnézést. David Bowie-fejű énekes és konkrét Nirvana-nyúlások az eredeti megkapó őszintesége nélkül? Elég kevés az üdvösséghez.
Ugyanez volt a Nine Black Alps-szel is. Két lemezükön ha egy valamirevaló dalt találtam, sokat mondok. Everett True írja valahol, hogy mi a nagy zenekarok fő öröksége? Egy csomó szar zenekar. A Nirvana esete totál igazolja ezt.
A Vines, na az igen. Az üdítő kivétel.
Ha valaki arra kíváncsi, hogyan szólna egy Beatles-be oltott Nirvana, jó helyen keresgél. Csak azt a nazális hangot kell megszokni valahogy. És sajnos, valahogy túl tinis a hangulat, pedig az énekes Craig Nicholls idén lesz negyven éves. Fel kéne nőni. Igaz, Cobain-nek se sikerült.
Megkaptam én már, hogy „16 fölött épelméjű ember nem hallgat Nirvanát”.
Nem tudom, minimum az Unplugged ellentmond ennek: bármilyen korban élvezhető. De én elfogult vagyok, úgyhogy szerintem az összes többi lemez is.
Mudhoney. Cobainék kortársa és egyik példaképe. Voltam Mudhoney-koncerten. Jó volt. Egészen olyan, mint a Nirvana, csak szarabb énekessel és szarabb dalokkal, magyarán pont a lényeg hiányzik belőlük. A tíz lemezükből éppenhogy össze tudtam bogarászni magamnak egy CD-nyi jó dalt. Nirvana-válogatást azért nem csináltam soha, mert egyrészt őket még akkor ismertem meg, amikor az ember egyben hallgatta a lemezeket (sőt, kazettákat), másrészt meg mert kb. a fele fért volna rá a „legkedvencebb” dalaimnak.
Most épp a DIIV nevű zenekar volt az új reménységem, de előre éreztem, hogy felsülök századszorra is, hiába írt az Index olyan című kritikát róluk tavaly, hogy „Kurt és Courtney köztünk él”. És igen: semmi nirvanás nincs benne, hiába, hogy eredetileg Dive-nak hívták őket egy Nirvana-dal után. Nem rossz zene egyébként, de az is biztos, hogy a Dopamine című daluk nem egy Lithium.
Születése 50. évfordulóján végre tényleg ideje már beletörődnöm: nincs és nem lesz soha másik Kurt Cobain. Ugyan hogy is lehetne? Pont a lényeg veszett el vele: utánozni lehet csak ami nála még szívből jött. Mondom, nagyon hiányzik. Minden Nirvana-követőnek kikiáltott zenekar csak ráerősít erre az érzésre. Hiába lenne "olyan", ha nem "az".

Sokan hiszik, hogy nem lett öngyilkos, megölték. Én nem hiszem. I Hate Myself and Want to Die, valaki? Még az In Utero címe is ez lett volna eredetileg, végül csak dalt írt ezzel a címmel, de azt is lehagyta róla. Az üzenet attól még egyértelmű. Look on the bright side is suicide? Ez viszont szerepel a nevezett albumon. Szintén nem veti fel a kérdést, hogy "mire gondolt a költő", ahogy a soványka életmű egyéb szuicid referenciái sem (pl. "taking medication, till my stomach's full", de hadd ne soroljam). Az összeesküvés-elméletek napjainkban eleve is virágkorukat élik, de Cobain esetében nonszensznek tartom őket. Egyrészt, az eltelt 23 évben zenésztársai, legközelebbi barátai és a rokonai sem vitatták az öngyilkosság tényét. Azt meg azért úgyse hiszi el senki remélem, hogy a "gonosz cselszövő" Courtney Love tart sakkban mindenkit. Másrészt Cobain volt akkora "control freak" (aprólékosan megtervezett mindent a lemezborítóktól a pólómintákig, figyelme minden részletre kiterjedt - amikor épp józan volt), hogy ne engedje át másnak élete utolsó aktusát. Akkor és úgy távozott, amikor és ahogyan ő akart. Nem volt dicső távozás, de legalább ennek jogát adjuk meg neki. Persze értem én: sokaknak nyilván nehéz nagyra tartani valakit abban a tudatban, hogy ilyen kevésre tartotta magát. Inkább kenjük rá az özvegyre. De tudjátok mit? Én a hibáival, önzésével együtt szeretem. Ahogy elismerem az erényeit, ugyanúgy a hibáit is. Tőlem aztán semmit nem vett el, nekem csak adott: a zenéjével, az attitűdjével, a gondolataival. Hogy is ne lennék hálás neki? Egy óriási tehetségnek tartom, aki túl magasra jutott túl hirtelen és ez kikészítette. Persze önmagában ez még nem kéne, hogy felőröljön valakit, de Kurt eleve is labilis személyiség volt, élethosszig tartó depresszió kínozta, amit pont a legrosszabb módon, heroinnal próbált orvosolni. Nem tartom ugyan gyilkosnak későbbi özvegyét, csak épp az ő helyzetében a talán legrosszabb választásnak. De az ő választása volt, ezt se vitassuk el tőle. És azért csak olyan dalokat ihletett e szerelem, mint pl. a Heart-Shaped Box. Az önző utókor szempontjából már csak ezért megérte. 30 év múlva úgyis csak a lényeg fog számítani: a dalok. 

Azt olvastam valahol egyszer, hogy Kurt mindig valami ellen fordult a Nirvana létezése alatt: kezdetben a '80-as évek hajmetálja ellen, aztán '90-ben a Sub Pop grunge soundja ellen, '91-ben az olympiai zenei sznobizmus ellen, '92-ben saját sikere ellen, '93-ban az In Utero felvétele után éppenséggel az Albini-féle hangzás ellen, '94-ben már a zenekara, végül pedig önmaga ellen...  Az ő sztorija a könnyűzene egyik legsötétebb története. Hiányzik a világból az ötven éves, önmagával és a világgal is megbékélt, drogoktól megtisztult, méltósággal öregedő Kurt Cobain.

Zárásképpen álljon itt az a pár mondat, amit az általam (és Cobain által is) szintén nagyon tisztelt Michael Stipe mondott a Nirvana Rock and Roll Hall of Fame-beiktatásán 2014-ben, mert minden szavával egyetértek:

"Nirvana were artists in every sense of the word. Nirvana tapped into a voice that was yearning to be heard. Nirvana were kicking against the mainstream. They spoke truth and a lot of people listened. They were singular and loud and melodic and deeply original. And that voice. That voice. Kurt, we miss you. I miss you. This is not just pop music. This is something much greater than that."

Boldog születésnapot és nyugodj békében. (Túl bizarr és túl szomorú egy mondatban ez a két kívánság.)

Kiegészítés, 2018. 02. 27., 10:08

Kurt Cobain személyisége (és ezáltal zenéje is) erő és törékenység különös keveréke volt.

Zenéje erőteljességét ellensúlyozza a dalok versszakainak énekrészében sokszor megjelenő törékenység, amit a refrének gyakran hisztérikus kitörései igyekeznek zárójelbe tenni.

Ugyanez az ellentét feszül életében is: személyisége elég erős és kontrollált volt ahhoz, hogy létrehozza az elmúlt 30 év egyik legfontosabb zenekarát és megalkossa ugyanezen időszak egyik legfontosabb lemezét, de ahhoz már nem, hogy rendbe tegye az életét és dűlőre jusson önmagával. Mivel az élet nehézségeivel százmillióknak sikerül megküzdeni valahogy, de meghatározó rocksztárok jóval kevesebben lesznek, azt hihetnénk, utóbbit a nehezebb elérni – az ő példája is azt mutatja, hogy ez sajnos nem feltétlenül van így.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.